2011. július 22., péntek

Jó a hír, jó a hír ... isten hozott gólyahír

Mostanában elég lassan vánszorognak a napok. Persze ahhoz, hogy ez érthetővé váljon, el kell mondanom, hogy: SZVI: 2012. február 29.
Még 3  hetet kell kibekkelnem valahogy, de őszintén megmondom nagyon-nagyon nehezen viselem. Lassan egy hónapja kenyéren élek, de szó szerint. Semmi más nem marad meg bennem. Ráadásul elég durva hangulat ingadozásaim is vannak. Legszívesebben napi 3x is aludnék, de a gyerek mellett ezt sajna nem lehet. Ő persze örül és boldog, ahogy mindenki más is. Csak én nem. Ilyen trágya közérzettel egyszerűen nem lehet örülni. Persze az összes lehetséges segítséget igénybe veszem most, Csongor is hol itt, hol ott van rokonoknál, barátoknál. Nem akarom, hogy az én savanyú képemet kelljen néznie, és mindenre amit kérdez azt a választ kapja, anya nem érzi jól magát. Amúgy egész jól veszi a dolgot. Nyugodtan konstatálja ha hányni rohanok, nem lepődik meg,  hogy naponta 2-3-szor bőgni lát, holott előtte összesen látott ennyiszer sírni. Tényleg 100% hapsi. Nem nyugtalankodik, nem parázik, tudomásul vesz úgy ahogy vagyok. Ez meg engem nyugtat meg egy kicsit. Vagy éppen ettől zokogok egy fél órán át. Attól függően hogyan állnak a hormonjaim.
És persze még semmi sem biztos. Mert még bármi lehet. De az nagy szívás lenne ekkora tortúra után. Úgyhogy csak fő a pozitív gondolkodás.

2 megjegyzés:

mágika írta...

:) Gratulálok!
Soma három éves korában megkérdezte, hogy ugye nem fogom kihányni a tesóját?!

Békési-Gulyás Bori írta...

Jaj, de helyes! Ezen jót mulattam. Szerintem teljesen érthető volt az aggodalma. :)