Napi szubjektív

Terhesnek lenni szar.
Pontosabban szólva egy olyan első terhesség után ami gyakorlatilag sétagalopp volt, a szülést is beleértve, ez a második kritikán aluli. Kb. annyi köze van a kettőnek egymáshoz, hogy akkor is nőtt a hasam, meg most is. Az első három hónapról már nyavalyogtam eleget, amúgy sem három volt, hanem négy és fél, de mindegy. Most a 25. hét körül kéne élveznem a dolgot, merthogy ez a legjobb szakasz. Hát, ha ez tényleg igaz, márpedig az, akkor már előre "várom" az utolsó harmadot.
Lehet, hogy igaza van annak a nőgyógyásznak aki azt mondja, hogy fizikailag 18 és 25 év között kellene a nőknek szülni, mert a testük ekkor a legalkalmasabb rá. Lelkileg persze más téma, de ez most nem ide tartozik.
Szóval ez a korhatár kitolódás nem biztos, hogy jó. Legalább is én ennek is tudom be, hogy sokkal, de sokkal nehezebben viselem ezt, mint a másikat.
Persze dolgozni sem egy leányálom így, de ez az én döntésem volt, szóval emiatt nem panaszkodom. A legfárasztóbb az, hogy a másodikra kell napjában tízszer is felmenni. Ez így kimondva nevetségesen hangzik, mert amúgy akárhányszor is felrohangáltam, de most nem esik jól egyáltalán.
Amúgy ez egy eléggé skizó helyzet, mert a lelkem nagyon vágyik a mozgásra - sokszor álmodom például, hogy készülődök futni - de a testem egyáltalán nem bírja a strapát.
Ketteske - ahogy én nevezem második számú gyermekünket - már odabent teljesen más habitus. Én Csongorról azt gondoltam, hogy egy örökmozgó, mostmár tudom, hogy alig ficergett. Ketteske meg nem áll. Viccen kívül folyamatosan kaparászik, nyomkorászik, izeg-mozog, bukfencezik.
Egyébként már biztos, hogy leánygyermek. Mondtam is Békipetinek, hogy megtanulhat hajat fonni, mert én totál béna vagyok az ilyesmihez. Bodzának most úgy is elég hosszú a szőre, majd rajta gyakorol.
Hogy folytassam keserveim sorát, a doki azzal nyaggat, hogy egyek húst. Ma kifejezetten rám parancsolt, hogy húst is hússal egyek. Hiába mondtam neki, hogy utálom, nem érdekelte. Mondtam, oké akkor eszem tatárt, mert az finom. Erre enyhén kiröhögött, persze tudta, hogy tudom, hogy azt tilos ilyenkor. Még desszertnek is húst javasolt. Ha-ha, nagyon vicces.
Persze senki ne gondolja, hogy nem várom ezt a gyereket vagy ilyesmi, mert erről szó sincsen. Nagyon is várom én. Főleg, hogy tudom már nagyjából mire számítsak.
Lehet, hogy ez is oka annak, hogy rosszabbul élem meg ezt a terhességet. Mert sokkal többet aggódom, nehogy valami baj legyen. Mert már tudom mit veszíthetek.
Persze nem lesz semmi baj, ez a 13-15 hét pedig elrepül mint egy gondolat.