Dia születése

A következőkben leírom, hogyan született meg Dia. Ilyenkor szoktak valami ilyesmit írni:
A következő írásban a nyugalom megzavarására alkalmas részek lehetnek! Aki ezt nem szeretné ezt, most hagyja abba az olvasást!
Tehát a szülés.
Már hetekkel a kiírt időpontom előtt szerettem volna, ha megkezdődik a szülés, mert eléggé nehézkes voltam már. Igyekeztem jönni-menni, de nagyon korlátozott a hasam és ezt igen nehezen viseltem. Az utolsó napokban már többször reménykedtem, hogy talán aznap elindul valami. Vágytam is rá és féltem is tőle egyben. Békipeti egy darabig még mondogatta, hogy jó móka lenne, ha 29-én szülnék, ugyanis ekkorra voltam kiírva, de egy alkalommal szinte nekiestem, hogy nem tudja mit beszél, neki könnyű várni a szülést stb. Többet nem is mondta szegény.  Hétfőn, 20-án délelőtt felhívott az óvónéni, hogy Csongi rosszul van, így érte mentem az oviba és hazahoztam. Talán ő is megérzett valamit, de lehet, hogy csak a hétfői úszást nem akarta, azért stresszelte be magát, ugyanis itthon már semmi baja nem volt. Délután pihentünk, társasoztunk, múlattuk az időt. 
Előre kell bocsátanom, hogy elég gyors szülésem volt, cserébe viszont nagyon fájt. Így belegondolva nem az a baj a szüléssel, hogy fáj, vagy nagyon fáj, hanem az, hogy nem lehet tudni, hogy meddig kell elviselni a kibírhatatlan fájdalmat.
Este fél 9 körül éreztem az első fájást. 9-kor szóltam Petinek, hogy menjünk be a kórházba. Ő éppen Csongit altatta, persze a kis muki jól megijedt amikor mondtuk neki, hogy menni kell. Próbáltunk nagyon vidámnak és nyugodtnak tűnni, szerintem Békipeti az is volt valójában. Én inkább azért voltam csak nyugtalan, mert attól féltem bemegyünk, majd hazaküldenek, hogy vaklárma.
A kórházba jutás történetéhez hozzátartozik, hogy annak idején taxival mentünk szülni, és ebből később óriási nagy sértődés lett apám illetve bátyám részéről amiért nem őket kértük meg. Apám most 73 éves, tesóm nehezen viseli az ilyesfajta feszültséget így most is úgy gondoltam taxi lesz a szállítóeszköz. Jött is hamar. Az autóban még elég jól szórakoztunk, bár a 20 perces út alatt 7-8 fájásom biztos volt, de a sofőr ennek ellenére eléggé ráérősen vezetett.
Miután megérkeztünk a szülészetre a szülésznő megvizsgált, látszott rajta, hogy ő sem teljesen biztos benne, hogy tényleg beindult-e a szülés, mindenesetre befektetett a vajúdóba. Kb. éjfélig volt a dolog elviselhető, addig elég sokat poénkodtunk. Később bekerültem a szülőszobára ahol már eléggé összefolynak az események. Néha kívülről láttam magam, erre emlékszem, meg arra, hogy Békipeti az ágy szélére dőlve aludt. Akkor elküldtem a fotelba, segíteni úgy sem tudott volna. Bennem a lelket az tartotta, hogy mindjárt itt a dokim és megkapom az epidurális érzéstelenítést. A szülésznő egyszer beparancsolt a zuhany alá egy nagy labdára. Én nem nagyon akartam menni, konkrétan azért, mert nem igen tudtam menni akkor már, de az volt a szülés legjobb része. Csak ültem a zuhany alatt a jó forró vízben és tényleg használt. Peti időnként rám nyitotta az ajtót, hogy megvagyok-e még, ejnye-bejnyézett, hogy túl meleg a víz, de annyira jól esett, hogy nem törődtem a hőfokokkal egyáltalán.
Az utolsó másfél órát nagyon nem részletezem, aki szült már tudja, aki nem az meg úgysem tudja elképzelni. Az rémlik, hogy már hánytam is a fájdalomtól, a szülésznő szerint ez ilyenkor természetes. Mindenesetre nálam kb. 1 körül elfolyt a magzatvíz. Gondolom ezzel együtt Dia bekerült a szülőcsatornába és jöttek a tolófájások kb 1 percenként. Akkor aztán tényleg megtudtam mi is a fájdalom valójában.
Én, az okleveles naiv, még mindig az epidurálba kapaszkodtam, bár a választott orvosom még sehol sem volt(merthogy nélküle nem lehet beadni a protokoll szerint), az ügyeletes doki azt mondta 2-re meglesz a baba. Mintha alkudoztam volna vele, hogy inkább fél 2-re, de ez nem biztos, lehet, hogy csak gondoltam. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy egyszer kifakadtam, miért nem nyomhatok, merthogy a szülésznő keze alkarig bennem volt és amikor jöttek a fájások visszatartotta  a baba fejét, nekem meg el kellett lihegni a fájásokat. A végén már zsibbadt minden végtagom, meg is ijedtem, de csak a hiperventillálástól volt. Békipeti valami csövet tartott az orrom alá ami nagyon idegesített, nem tudom mi volt az, talán oxigén.
A szülésznő szerint még nem fordult a baba feje a megfelelő pozícióba. Aztán 3/4 kettőkor befutott az orvosom, abban a pillanatban lehetett nyomni. 3 nyomásra megvolt a baba, a negyedik a méhlepény volt. Élek a gyanúperrel, hogy talán csak az orvosomat vártuk és ha előbb jön, nem kell fél órát tolófájásokat ellihegnem meg elsóhajtoznom, de az is lehet, hogy nem volt összefüggés.
Tulajdonképpen nagyon gyors és komplikációmentes volt az egész szülés. Onnantól kezdve, hogy felmerült a gyanú bennem, hogy esetleg fájásokat érzek, addig, hogy megszületett Diána mindösszesen 5 óra telt el. Ebből csak az utolsó kettő súrolta az elviselhetőség határát.
Sokáig hagytak minket hármasban, már-már azt hittük itt felejtettek minket. Békipeti is ment volna aludni, én is. 5 körül mentem fel az újszülött osztályra, büszkén jelentve, a saját lábamon, Peti pedig haza.
Hát így történt.