Hetek óta nyomasztott az orrmandula műtét kérdése. Napokig biztos voltam benne, hogy kell, aztán napokig atz mondtam, hogy én ugyan meg nem műttetem a gyereket. Békipeti a szokásos higgadtságával viselte pálfordulásaimat, mondván döntsek ahogy érzem, ő támogat (bár magánvéleménye szerint nincs szükség a műtétre). Mához egy hétre vagyunk bejegyezve a műtétre, és én még mindig nem döntöttem. Így ma elzarándokoltam a gyerekorvoshoz, és elhatároztam hallgatok a tanácsára, amit mond én azt megteszem. Felvázoltam a problémánkat, majd rövid beszélgetés után oda jutottunk, hogy most még szükségtelen a műtét. Nagyon megkönnyebbültem. A doki meggyőző volt, alapos, szóval olyan amilyet én szerettem volna. Főleg, hogy meg voltam győződve arról, hogy javasolni fogja a műtétet, hiszen kórházi orvos. De inkább lebeszélt, azt mondta várjunk még legalább fél évet, aztán meglátjuk.
Így aztán nem lesz műtét. Én örülök, Békipeti is. Csongor is örülne szerintem, de szerencsére ő nem tudott erről a tipródásról semmit sem. Jó neki. És most már nekem is.
1 megjegyzés:
Hurrá, ez egy igazán jó hír :)
Megjegyzés küldése