Vivicita 25

Már régóta kacérkodtam a gondolattal, hogy ha már ennyi időt és energiát fektettem a futásba, el kellene mennem egy-egy futóversenyre is. mivel azonban még soha ne voltam ilyenen, nem is tudtam miként működik, hova is menjek, hogyan jelentkezzek, szóval volt kifogás bőven. No de, egy kedves ismerősöm rábeszélt az április 18-i Vivicita (ejtsd. vivicsítá) városvédő futásra. Több távra is lehetett nevezni. Volt 3,3 km-es 6,6 km-es és 12 km-es táv is. Mivel az utóbbi hetekben 2-szer, 3-szor 11 km-es köröket futok itthon, naivan azt gondoltam, jöhet a 12 km. Mi az nekem! Vasárnap délelőtt ki is mentünk a ligetbe. Persze Csongi végig azt kérdezgette, jöhet-e velem futni, és eléggé elkámpicsorodott, mikor megtudta, nem jöhet. Ezért aztán, még a rajt előtt kettesben versenyeztünk. Nagyon ravasz volt a kis Cukorborsó, mert vagy hamarabb elrajtolt kacagva, vagy úgy futott, hogy ne férjek el mellette. S, mivel futhatott velem, boldog volt. Nem sokkal később rajthoz álltunk és megkezdődött a futás. Az első 6 km-en nem is volt semmi gondom. A Nyugati felüljáróra simán felfutottam, sőt, még le is hagytam néhány futót. A Ferdinánd hídra, már egyáltalán nem esett jól felfutni. A 8. km-től viszont iszonyatos küzdés volt. A maradék 4 nagyon nehezen fogyott. Egyre lassultam, képtelen voltam átesni a holtponton, az bizony 4 hosszú kilométeren keresztül tartott. Minden idegesített. Az út menti drukkerek, a kereplők, a zene a fülemben, a mellettem futó 70 éves bácsi zsebében csörgő aprópénz, sőt, még az ismerősöm bíztató szavai. Ez amúgy a legrosszabb érzés, mert felvállalta, hogy fut velem végig az én tempómban, holott mehetett volna sokkal gyorsabban is. Próbálta bennem tartani a lelket, én pedig csak azt éreztem, hogy mindez zavar. Tiszta hálátlanság. Ha létezik holtpont a holtponton belül, akkor azt én a 10. km után értem el, ekkorra ugyanis annyira kifogytam a szuszból, hogy egy bő fél percet gyalogolnom kellett. Ilyen viszont több, mint egy éve nem történt velem. Úgyhogy ezt totális kudarcként élem meg. Mintha feladtam volna. Végül csak beküzdöttem magam a célba 1 óra 25 perces idővel. Azóta folyamatosan változnak az érzéseim a versennyel kapcsolatban. Közben azt gondoltam, soha többet ilyet. Most már tudom, hogy lesz még számos, de sokkal átgondoltabban. A startnál, nagyon elvitt minket a tömeg és az első pár km-t sokkal gyorsabban futottam, mint általában szoktam. Ez, meg a két emelkedő el is szívta az erőmet a végéről. Folyamatosan azt az érzést vártam, kerestem ami a magányos futásaim alatt elő szokott törni, azt a felszabadultságot, pörgést, de nem jött. Ezért hát, nagyon bosszús voltam. Így aztán nem maradt felhőtlen az emlék. Már készülök a következőre, persze még csak fejben, majd holnaptól testben is.

Gyerekszáj

Csongi ma reggel bejött a szobába és így szólt: Apa, képzeld a bölcsi udvarán találtam két virágot. Az egyik olyan hatalmas volt (és itt mutatta  a kezével milyen nagy), mint egy kukac, a másik olyan pici (itt pedig nagyon kicsit mutatott az ujjaival), mint egy hangya!
Ennél kedvesebb ébredést el sem tudok képzelni.
Amúgy érdemes ilyenkor elgondolkozni milyen kreatív a gyermeki mértékegység. Kukac és hangya. Cuki.

Anya put

Hát igen, van ez a futás dolog. Ó, már látom magam előtt Békipetit ahogy az arcát a kezébe temeti, és azon gondolkozik, hogy vajon mit vétett és kinek, hogy már megint ezt kell hallgatnia. Szegény! :))
Napra pontosan 2 éve kezdtem el futni (ha az ütemezett közzétételt el nem szúrom :)). Csongi akkor kezdett el beszélni és amikor meglátta, hogy húzom a futócipőmet kiabálni kezdett, hogy Anya put! Anya put! Akkor 20-30 perccel kezdtem, amiben 4-5 sétálós szakasz volt. Mostanra eljutottam a 10-11 km lefutásához. Ez kb. 75-80 percet vesz igénybe, de megéri. Soha nem gondoltam volna magamról, hogy ilyesmire képes vagyok. Minden egyes alkalommal amikor nekiindulok, azt érzem, ez ma nem fog menni. Aztán valahogy mégis sikerül. Kifulladva, fájó lábakkal, de boldogan érek haza. Aztán elkezdek arról beszélni Petinek, hogy milyen jó is volt, mennyit és milyen tempóban futottam. Ő pedig angyali türelemmel hallgatja a csacsogásomat. Pedig minden egyes alkalommal elhatározom, ma egy szót sem szólok, hazamegyek és kész. De egyszerűen nem megy, nem vagyok képes megállni.
Egy reggel hallgattam a rádiót, ahol "futós" emberek beszélgettek és aranyszabályokat soroltak a futással kapcsolatban. Az első így szólt: Ne beszélj folyton arról, hogy mikor, mennyit futottál!
Felkaptam a fejem! Jé, nem vagyok egyedül? Ez egy kicsit megnyugtatott. Enek kapcsán elkezdtem arról töprengeni, mi visz ki nap mint nap az utcára, legyek bármilyen fáradt, legyen bármilyen idő. Arra már rég rájöttem, hogy fáradtság ellen nincs jobb módszer és stresszoldásnak sem utolsó. A kedvenc szakaszom a Szentendrei úton van, ahol fülemben az mp3-mal, az eldübörgő autók zajában, torkom szakadtából énekelhetek a fülembe áradó zenével együtt, anélkül, hogy bárki hülyének nézne érte. Komolyan mondom király érzés.
Tulajdonképpen minden egyes alkalommal túllépek önmagamon, és olyan dolgot teszek amire régebben képtelennek gondoltam magam. Felemelő érzés (még ha nyálasnak is hangzik)nap nap után legyőzni önmagam. Azt hiszem nálam már kialakult a függőség. Igen-igen. Merthogy azért csacsogok én, amikor hazaérek, mint amikor be vagyok csiccsentve, mert a boldogsághormonjaim az égbe szöknek. Ehhez nagyon könnyű hozzászokni. Ezért aztán lehet akár fagy vagy szél, eső vagy fáradtság, fájdalom vagy rossz kedv, megyek, mert menni kell. Ha már valaminek a rabja kell legyek, inkább ez legyen, mint nikotin vagy alkohol.
A legutóbbi futás során készítettem egy kis statisztikát(mert erre is tök jó, másfél óra egyedül, van idő a dolgokon gondolkodni). A legóvatosabb becsléseim szerint is a 2 év alatt 500 km-t futottam. Hihetetlen!
Már megint azon kapom magam, hogy a futásról szövegelek, de hát ez az én blogom, itt  legalább megtehetem. Ugye?
az első év krónikája

Végleges döntés

Hetek óta nyomasztott az orrmandula műtét kérdése. Napokig biztos voltam benne, hogy kell, aztán napokig atz mondtam, hogy én ugyan meg nem műttetem a gyereket. Békipeti a szokásos higgadtságával viselte pálfordulásaimat, mondván döntsek ahogy érzem, ő támogat (bár magánvéleménye szerint nincs szükség a műtétre). Mához egy hétre vagyunk bejegyezve a műtétre, és én még mindig nem döntöttem. Így ma elzarándokoltam a gyerekorvoshoz, és elhatároztam hallgatok a tanácsára, amit mond én azt megteszem. Felvázoltam a problémánkat, majd rövid beszélgetés után oda jutottunk, hogy most még szükségtelen a műtét. Nagyon megkönnyebbültem. A doki meggyőző volt, alapos, szóval olyan amilyet én szerettem volna. Főleg, hogy meg voltam győződve arról, hogy javasolni fogja a műtétet, hiszen kórházi orvos. De inkább lebeszélt, azt mondta várjunk még legalább fél évet, aztán meglátjuk.
Így aztán nem lesz műtét. Én örülök, Békipeti is. Csongor is örülne szerintem, de szerencsére ő nem tudott erről a tipródásról semmit sem. Jó neki. És most már nekem is.

Éljen és hurrá!!!

Örömmel kiabálom ki a világnak, hogy Békési Csongor 3 és fél éves kisfiú megtanult orrot fújni!
Annyira büszke vagyok rá, hogy azt elmondani nem lehet. Egyszer csak ráérzett és azóta, mint egy kis elefánt trombitál.

Csongi infrázik, vattával kitömött  úszószemüvegben

 Ha már a témánál vagyunk, még mindig nem döntöttem el, hogy kivetessem-e az orrmanduláját vagy sem. A műtét időpontja már megvan, de azóta voltunk újabb orvosnál aki azt mondta, semmi nem indokolja a műtétet, a gyerek füle rendben van. Csak hát, november óta szívom az orrát, úgy alszik mint Darth Vader, és olyan orrhangon beszél, mint vízipók a csodapók. Békipeti szerint sem kéne kitenni a műtétnek, de én még mindig hezitálok. A doktornő aki a műtétet ajánlotta azt mondta, elkerülhetetlen, mert a gyerek füle nem szellőzik és a hallása sem tökéletes. Mit tegyek? Nem tudom.