Az agyam eldobom

Ez a történet olyan régen kezdődött, hogy kezdhetném úgy is:Kezdetben vala a nagy bumm... Ezen kívül igen szerteágazó, de majd igyekszem leegyszerűsíteni.
Csongor hónapok óta visszatérő fülfájása, folyamatos orrfolyása, köhögése, krákogása nagyon elkeserített. Voltunk a háziorvosnál - antibiotikum. Voltunk a fül-orr-gégészeten - antibiotikum. A legutóbbi köhögőroham után ismét a háziorvosunknál kötöttünk ki, aki beteg volt. Zárójelben jegyzem meg, szerencsére. Helyette az a doktornő volt akihez át szeretnék menni. Mellékszál:Az az én birkaságom, hogy halogatom a dolgot, csak nem tudom, hogyan kell az ilyesmit intézni, mit mondjak a mostani dokinak, mi van, ah nem fogad a másik, és így tovább. Előbb-utóbb csak elhatározom magam végre. Mert eddig mindig ez a helyettes doktornő segített a legtöbbet.
Ugyan csak 4-5 percet voltunk bent, de ezalatt elbeszélgetett vele, megvizsgálta, elmondta nekem mit tegyek, meghallotta, hogy nagyon orrhangon beszél  a gyerek és elküldött a Tűzoltó utcai gyermekklinikára egy komolyabb kivizsgálásra.
Bejelentkeztünk annak rendje-módja szerint. Ma délelőttre kaptunk időpontot, én reményekkel telve vártam ezt a napot, végre kiderül van-e valami komolyabb baj, vagy megnyugodhatok. Gondolom, nem lövöm le a poént ha elmondom, csak egy rossz tapasztalattal lettünk gazdagabbak. Ha a jó oldalát nézem- és miért ne? - akkor kaptunk egy együtt töltött bónusz napot, jókat metróztunk, pogácsáztunk, mozgólépcsőztünk.
Megérkeztünk délelőtt 9.20-ra. Bejutottunk 11.15-kor. Időpont mi? A doktornő leültetett minket a vizsgálószékre, majd pontos utasításokat adott, hogy hogyan fogjam satuszorításba a gyereket, hogy moccanni se bírjon. Csongorhoz egy szót sem szólt, még csak nem is köszönt. Megnézte a fülét a torkát, közölte, hogy minek viszem közösségbe, ha beteg majd átment a szomszédos vizsgálóba. Én tanácstalanul toporogtam ott, mint a szarógalamb, majd az asszisztensnőtől kérdeztem, hogy menjünk-e utána. Átmentünk, átmosták Csongor orrjáratait. A gyerek ordított mint a sakál, miközben én lefogtam, a nővérke pedig azt mondogatta:Mondd, hogy kakukk, kakukk! Mire az én imádni való édes fiam, még mindig ordítva kakukkolt, mint valami elefánt méretű kakukkmadár. Ha nem az én gyerekemmel történik, talán még vicces is lett volna. Persze ezt átélve már nem. Ezután a Dr. Dalos Judit doktornő a következőket közölte: Az arcüreg tiszta, az orr nem váladékos. A bal füle kicsit ... itt egy szót használt, amit nem értettem és nem is emlékszem már rá mi volt. Itt észrevette, hogy megégett a kezem. Megkérdezte mi történt és mivel kezelem. Megégettem. Én viszont még mindig a bal fülön voltam fennakadva(a kezem cseppet sem érdekelt, nem azért mentünk), ezért kérdeztem mit csináljak vele. Melegítést javasolt. Szerintem itt kaphatott vérszemet, ugyanis megkérdeztem, hogy a Bioptron lámpa jó-e erre, mert nekünk az van. Azt mondta az túl kicsi, mire én:Nekünk a nagy van. Ezek után a következő információkkal lettem gazdagabb:
-A lámpa magyar találmány, de itthon nem kellett, kivitték Svájcba majd behozták méregdrágán.
-A kezemre ezt használjam és ő elmondja nekem, hogy a sejtosztódás szempontjából percre pontosan 12 vagy 24 óránként lámpázzam 11 cm távolságról.
-Fújjak még rá Aloe First-öt, ami amúgy az izraeli mentőautók alap felszereltségébe tartozik.
Közben a gyerek folyamatosan rángatott kifelé, de ez őt nem nagyon érdekelte.
Na, de visszatérve-mondja ő,
Valószínűleg a megnagyobbodott orrmandula okozza  a panaszokat. Náluk már minden kezd átmenni fizetősbe, de ő 30 ezer forintért elvégezné a műtétet. Én csak pislogtam nagyokat és azt sem tudtam mit feleljek. Ez feltűnhetett neki, mert rákérdezett az egészségpénztárra. Ugyanis tud számlát adni, bár akkor 36 ezerbe kerül és nem a műtétről, hanem részszámlákat ad az orvosi kezelésekről. Meg kell beszélnem a férjemmel-feleltem. De addig is mit tegyek, hogy javítsam a gyerek állapotát.
-Majd a műtét segít!
Mialatt megírta a kezelő lapot, a nővérkék matricákkal próbálták Csongit vigasztalni, mire a gyerek közölte:Nem kérek. Nekem van otthon matricám. Az összes Verdás matricát felragasztottam az ágyamra és több már nem fér. Tündéri volt a kisfickó. Miután kijöttünk, láttam, hogy kb. 8 tétel szerepel a kezelőlapon, amiből szerintem jó ha hármat megcsináltak. Komolyan felhúztam magam. Ez kész hányinger volt. Most értekezhetnék az erkölcsi vonatkozásain ennek a történetnek, de azt hiszem, itt minden magáért beszél. Másoktól már sok rosszat hallottam, velem azonban először történt, hogy próbáltak lehúzni egy olyan szolgáltatásért, amiért különben fizetek keményen. Ráadásul a gyereken keresztül. És nem tőle sajnálom azt a 30 ezer forintot. Egyszerűen emberileg nem volt elfogadható ami velünk történt. Pénzsóvár volt és becstelen. Így aztán megyek tovább, amíg olyat nem találok aki érdemes a bizalomra. Sőt, akár a 30 ezer forintra is. A legnagyobb vesztese ennek a keresgélésnek azonban a gyerek, akinek újabb és újabb vegzálást kell elviselnie. Ez a szomorú.

Ui: A várakozás vége felé, Csongor már azzal szórakoztatta magát, hogy halandzsázva énekelt, persze ordítva a jó kis visszhangos folyosón. A dal lényegi mondanivalója a pisi-kaki-büdös fenék témakör köré csoportosult. Az anyai szigort elővéve az eszköztárból leállítottam, mire kacagva elszaladt. Aztán sarkon fordult visszarohant  hozzám és megpuszilt. Ezzel aztán le is kenyerezett. :))

Minden rosszban...

... van valami jó, tartja a mondás. Ez a minap nálam bizony beigazolódott. Történt ugyanis, hogy Csongi ismét nagyon köhögni kezdett, persze este. Szerettem volna csökkenteni neki így karamellt készítettem. Egy kanálban melegítettem zsírt, abban olvasztottam fel a kristálycukrot. Csakhogy a kanál kicsúszott a kezemből és a forró karamell a kezemre ömlött. Hát, nem volt egy Coca-cola érzés. 20 perces jéghideg vizes áztatás után már nem is fájt, viszont hányás ronda volt. Mint internetes kutakodásaimból kiderült, ez harmadfokú égésnek számít, ami ugyan heggel gyógyul, de - és itt jön a "jó" - a szövetek annyira mélyen károsodnak, hogy már az érzőidegek is elégnek. Szóval nem fáj egyáltalán! Juhhééé!! Egy fél óra múlva viszont olyan iszonyatosan fázni kezdtem, hogy azt sem tudtam hogyan melegítsem magam. Először azt gondoltam, biztos az ijedtségtől van, de hamar rájöttem, hogy a könyökig jeges vízben ázakodás az oka.
Mondanom sem kell, telefonálgattunk az orvosi ügyeletre, mert nem tudtuk meg kell-e mutatni, de sokadik ide-oda küldözgetés, félrebeszélés után hagytuk a csudába az egészet.
A gyerek iszonyatos köhögése és e kis közjáték után másnap hullafáradtan ültünk Békipetivel a vacsoránál.
-Csongornak Fenistil cseppet írt fel az orvos - így, én.
-Hú, de jó! Meddig kell szednie, hány nyugodt esténk lesz? - kérdezi Békipeti felcsillanó szemmel.
Ugyanis megfigyeltük, ha a gyerek Fenistilt kap, mindig sokkal aluszékonyabb. Meg kell jegyeznem, hogy mikor a doki néni felírta, az én lelki szemeim előtt is megjelent néhány nyugis este. De egyből lehordtam magam, hogy lehetek ilyen. De hát ez van. Mit gondoltok miért tudok egyből írni? Naná, hogy azért. Már alszik.
Persze megyünk kivizsgálásra a jövő héten. Lehet, hogy orrmandula műtét lesz belőle. De, ezzel még nem szaladok előre. Helyette kihasználom a váratlanul ölembe pottyant szabadidőt és megyek infarszaunázni.

Folytatás

Szóval átvettük a jelmezt. 4-6 villamossal simán odautaztunk. A megállók nevét mindig meghallgattuk, Csongi nagyon élvezte az egészet. A Nyugati előtt azonban bemondták, hogy át lehet szállni a metróra. Innentől kezdve Ő metrón akart utazni. Meg is beszéltük, hogy visszafelé majd metróval jövünk. A Ferenc körúti aluljárón kellet átmennünk, hogy a megbeszélt helyre érjünk, az aluljáróban azonban indiánok zenéltek akkor. Gyorsan átrohantunk a másik oldalra, és én naivan azt gondoltam, hogy nem lesz ebből probléma. Ugyanis Csongor utál minden hangos zajt, zenét. Amikor elindultunk volna visszafelé, akkor szembesültem a problémával, hogy Csongor nem hajlandó lemenni az aluljáróba. Márpedig anélkül maximum a Kálvin térre mehettünk volna, gyalog. 10 perces rimánkodás után sikerült végre lemennünk úgy, hogy az ölembe vettem, ő pedig befogta a fülét. Végre felszálltunk a metróra ami szintén hangos volt, így befogott füllel utazott 2-3 megállót. Az utasok jókat mosolyogtak rajta. Aztán megszokta és büszkén jelentette, hogy már nem kell befogni a fülét. Hurrá! Utunk további része eseménytelenül telt, minden gond nélkül hazaértünk.
Kalandos utazás volt.

Itt a farsang, áll a bál...

Elmondhatatlanul csodálom a többgyerekes anyákat. Hogy miről jutott ez az eszembe? Pénteken farsang volt nálunk az iskolában. Szokás szerint a fiúk üdítőt, a lányok süteményt hoztak a mulatságba. Az egyik anyuka azonban beállított egy hatalmas tálca farsangi fánkkal. Persze mondanom sem kell, hogy neki fia van - amúgy a legidősebb a 3 gyereke közül - így megúszhatta volna egy doboz üdítővel. Ezen kívül magával hozta a két kicsit is, persze jelmezben. A kisfia megnyerte a jelmezversenyt a házilag készített angyal jelmezzel - mondván legalább most legyen angyal a gyerek(újabb jó pont a realizmusért és ön- illetve gyerek kritikáért). Ja, és még mosolyogni is bírt. Le is borultam előtte jelképesen amikor beállított.
Ezzel szemben én, amikor hazaestem hullafáradtan, úgy éreztem magam mint akik megrágtak és kiköptek. Sőt, még a gyerek fejét is leordítottam, amikor valamin nyafogni kezdett. A végén aztán lett nagy lelkiismeret furdalás. Hamar bocsánatot is kértem Csongitól. Persze Ő ezt el is várta. Valahogy megérezhette, hogy nem Ő volt a hunyó, mert amikor bementem hozzá, így fogadott:
-Kérj tőlem bocsánatot Anya, mert te bántottál meg engem! -és igaza volt.

Persze védelmemre legyen mondva, hogy délután levezényeltem az elsősök farsangi mulatságát. Mivel idén 4 első osztály indult nálunk, annyi az alsós gyerek, hogy az elsősök külön farsangoltak. Ennek nagy hátránya az volt, hogy a hangosítás az többi évfolyamé volt. Így nekem jutott a hálás szerep, hogy közel 120 gyereket és kb ugyanennyi szülőt túlordibálva felvonultassam, bemutattassam a jelmezeseket, mindezt bohócnak sminkelve, vastag festékrétegekkel az arcomon és egy hülye piros orral, amitől úgy beszéltem mint akinek nazális hangképzési problémái vannak, azon kívül durván kényelmetlen is volt. Ezzel azonban még nem értek véget a megpróbáltatásaim, mert a tombolahúzás még hátra volt. Nem akarom a kollégáimat szapulni, de hogy egy elsősnek miért adnak 3 jegyű sorsjegyet, azt el sem tudom képzelni. Még 20-ig sem nagyon tudnak tájékozódni, hogy boldogulnának 398-cal és társaival. Na, mindegy túl voltunk ezen is. A maradék időben a jósdában ültem és azt jósoltam meg, kinek milyen autója, háza, háziállata lesz, hogy fogják hívni a férjét/feleségét és, hány gyerekük lesz. Nagy élmény volt. Amikor 1/2 5-kor abbahagytam(4-ig volt meghirdetve a farsang) még vagy 30-an álltak sorba. De, hát ilyen az élet.
Miután feltakarítottunk, elpakoltunk, lehívtak minket a tanáriba egy kis beszélgetésre, amiből egy alsós értekezlet kerekedett ki, ha már úgyis ott vagyunk. 6-kor végül felálltam és hazajöttem. Az ordibálós rész csak ez után jött. :(
Egyébként Csongiéknál is farsang volt, aminek az érdekessége annyi, hogy eredetileg nem tervezték, aztán szerdán szóltak, hogy mégis lesz, be lehet öltözni. Oké.
-Kisfiam mi akarsz lenni?
-Hó!
-Hm..
-Akkor jégcsap!
-Újra hm...
-Akkor Toyota!
Végül Kitalálta, Pókember lesz. Interneten jelmezvadászat, átvételi hely és idő őrült egyeztetése. Így aztán Csütörtökön 6-kor át is vettük a jelmezt.
Folyt köv...