2014. október 8., szerda

Diaszáj

Vagy 3 nappal ezelőtt, amikor kint már sötét volt így szól a copfos:

-Nézd csak, Anya! Éppen dagad a Hold!
Én (szokás szerint), csak gúvasztottam a szemeimet, hogy mi van?! Ki szólt? Itt csak egy 2 és fél éves pelenkás van.
Néha teljesen ledöbbenek. Persze, lehet, hogy csak én képzelek keveset általában a gyerekekről, nem tudom.
Mindenesetre a bölcsis lányom az ablakon kinézve látta és tudta, hogy a Hold éppen dagad.

2014. szeptember 2., kedd

Elgondolkodtató és közhelyes

Egy öreg indián egyszer ezt mondta az unokájának:

- Fiam, mindenki lelkében két farkas harcol.

Az egyik farkas gonosz.

Ő a düh, irigység, rosszindulat, hazugság.

A másik farkas jó.
 
Ő a szeretet, öröm, béke, kedvesség és igazság.

A fiú elgondolkodott, és megkérdezte:

- Nagyapa, melyik farkas az erősebb?

Az öreg az felelte:

- Az, amelyiket eteted.

2014. augusztus 9., szombat

Ajándék

Tegnap nagyon értékes gondolatot kaptam egy beszélgetés során.
Azon panaszkodtam a gyereknevelés kapcsán, hogy mennyire könnyű lenne engedni a többség szerint normálisnak tartott nevelési rendszernek, hogy milyen kár, hogy én nem tudom ezt felvállalni, és, hogy tényleg boldogok a lelki szegények stb... .
Ekkor a beszélgetőtársam azt mondta:Vagy folyamatosan takarítunk, vagy növeljük a mocskot. Abban a pillanatban teljesen más megvilágításba került az amit és ahogyan csinálok. Milyen fontos lenne, hogy a problémáinkat más és más megvilágításban, más és más szintekről is meg tudjuk vizsgálni. Mert ha ez így lehetséges lenne, jóval kevesebb dolgot tekintenénk az életünkben nehézségnek.
Ezt a gondolatot tegnap ajándékként fogadtam. Köszönöm.

2014. augusztus 3., vasárnap

Nehéz lecke

Csonginak nehéz leckét kellett megtanulnia a napokban.
Az alapszitu: Egy barátjáról mondott hazug dolgokat, ami miatt a barátját elmarasztalták.
Miután kiderült, hogy csak azért mondta, hogy sajnáltassa magát, hosszas beszélgetésbe kezdtünk, aminek a vége az lett, hogy bocsánatot kellene kérni. Szegény, csak ekkor fogta fel igazán mit is jelentett amit csinált. Szó szerint azt mondta, hogy ő képtelen odaállni a barátja elé. Aztán mégis megtette. Nagyon-nagyon büszke voltam rá. Amíg beszélt, nekem folyt a könnyem, talán rosszabbul éreztem magam mint ő. Akkora volt bennem a feszültség, hogy az elmondhatatlan.
Én magam egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy helyes-e amit kérek tőle. Mert szép-szép elméletben, hogyha hazudunk kérjünk bocsánatot, de nagyon nehéz megmagyarázni egy kisgyereknek, hogy ezt igazán maga miatt kell megtennie és teljesen mindegy a reakció. Főleg, hogy ezt felnőttként is nagyon ritkán tudjuk megcsinálni. És, hogy a bocsánatkérés feloldozás nélkül, nagyon nehéz. Azért remélem, hogy tanult belőle valamit. Én mindenesetre biztosan.
Ugyanis, ha őszinte akarok lenni sajnos tőlem indult az egész. Ha én nem mondom el a kisfiú anyukájának amit hallottam, akkor az egész helyzet nem fajul ideáig. Tudom, hogy előbb-utóbb valószínűleg előjött volna a probléma, mert Csongi bizony hajlamos rá, hogy ilyen módon sajnáltassa magát, de most valahogy mégis sokat gondolkozom a dolgon, ami nálam azt jelenti, hogy valahogyan, valami nincs még rendben bennem.

Jó kis lecke volt ez mindkettőnknek, reménykedem benne, hogy azt tanulta meg belőle a kisfickó amit kellett és abban is, hogy én is rájövök hamarosan, hogy mire is kell, hogy engem tanítson ez a kis epizód.

Ui.:kicsit később mondtuk is neki Békipetivel, hogy (függetlenül attól, hogy nem volt helyes amit tett) nagyon bátor volt. Erre így válaszolt:
-Anya, egyáltalán nem értem mi volt ebben a bátorság, hisz majdnem elsírtam magam és féltem, hogy a barátom nem bocsát meg.

Gondoltam magamban, én viszont pontosan értem.

2014. július 8., kedd

Lelki ez+az

Sok téma kavarog a fejemben manapság. Azt hiszem megfejlődtem amit neg kellett fejlődnöm, már nem feszülök azon, hogy a jó még jobb legyen. Kezdem érteni a frázist miszerint elég, elég jól lenni. Sokat faragtam a maximalizmusomon és lám, ettől sokkal boldogabban telnek a napjaim.
Az egyik legkatartikusabb felismerésem egy iszonyatosan nagy közhely megértése, belsővé válása volt. Mégpedig azé, hogy minden rajtam múlik.
Ezerszer lerágott csont ez is, de megtanultam, hogy a megértésnek különböző szintjei vannak. Van amikor ismételgetsz valamit, és tudod is, hiszed is, hogy az igaz, de csak akkor jössz rá, hogy valójában fogalmad sem volt a dolog valódi értelméről, amíg szintet nem lépsz az önmegismerésben.
Szóval tényleg minden bennünk dől el és minden elégedetlenségünk másokkal, a világgal, a politikával, a rasszizmussal, a ... bármivel, belőlünk fakad. És csak fel kell tennünk a kérdést: Miért zavar ez engem? És, ha van bátorságunk őszintén válaszolni saját magunknak, akkor rá fogunk jönni, hogy a zavar bennünk van. Persze, rá lehet kenni a rendszerre vagy bármi éppen kéznél lévő dologra, de az élet úgy is elénk rakja újra és újra, míg fel nem oldjuk magunkban. Ha nem ebben az életben, akkor majd a következőben.

Számomra most azt a legnehezebb nézni, hogy a hozzám közel állók közül, még sokan nem vívták meg a saját harcaikat és nekem néznem kell szó nélkül, mert senkit nem lehet megóvni attól amit meg kell élnie, akármilyen fájdalmas is .

Egyébként mostanában kezdtem el olvasni és hallgatni is Pál Ferit. Hát, csak ajánlani tudom mindenkinek. Az a pasas olyan bölcs, humoros, magával ragadó, hogy csak na!

2014. június 4., szerda

Az utolsó rúgások

Végéhez közeledik a tanév és őszintén mondom már nagyon várom. Lóg a belem rendesen. Persze így vagyunk vele mindannyian. Még az utolsó napokban is rengeteg a feszültség. A gyerekek fáradtak, intoleránsak. Szó szerint terrorizálják egymást(az elsősök:( ).
 Ilyenkor június eleje-közepe táján mindig elgondolkodom azon milyen szerencsés is vagyok(a sok-sok nehézség ellenére is), hogy szabad a nyaram. Reggelente nézem Békipetit, hogy indul a munkába és elfog egyfajta rossz érzés. Nem tudom hogyan bírnám, ha nekem is így kéne dolgoznom. A tanév kereteket ad, viszonyítási pontokat. A szüneteket is ideszámítva jól tervezhető az erőbeosztás. Aki nem ilyen rendszerben dolgozik, nem tudom hogyan oldja ezt meg. Mindenesetre nem lehet könnyű.
Kezd leesni az is persze, hogy a nyári szünet már nem rólam szól.  Ezt az akadályt még elég nehéz megugranom, de ha azt nézem, hogy egyre több minőségi időt tudok a gyerekeimmel eltölteni, akkor azt mondhatom, mire már nem igénylik egyáltalán, leszek is velük szívesen. :)

2014. június 2., hétfő

Békési Borbála hová mész?

Ezekkel a szavakkal vallatott Békési Diána mikor futni indultam.
Tényleg igaz, hogy a futás megfertőzi az embert és nem tud tőle szabadulni, ha egyszer elkezdte.
Dia születése után újra futni kezdtem, de hamar abbahagytam mert nem hozta meg a remélt jó kedvet, lazulást. Talán nem kellet volna semmit várnom tőle, csak rakosgatni a lábaimat egymás után, ki tudja. Most már mindegy is. Szóval akkoriban úgy gondoltam, többet nem fogok futni. Helyette bicajra váltottam, gondolván jó lesz az is mozgásnak, sőt, még jobb is. De csak motoszkált bennem, hiányzott az a nem tudom leírni érzés. Így aztán áprilisban lesz ami lesz alapon nekiindultam. Eleinte nem volt könnyű, de azt mondtam magamban, ha csak 2 km-t futok azzal is megelégszem. Így is lett, volt olyan is.
Ma azonban nagy fába vágtam a fejszémet. Nem tudom mi lesz belőle, de káromra nem válhat. Úgy gondoltam a 40. születésnapomon lefutom a félmaratont(illetve ennek megfelelő távot). Erre kezdtem el ma készülni egy jó kis edzéstervvel.
Szóval:Hajrá Békési Borbála!!!

2014. április 27., vasárnap

Gyerekek egymás között

Csongi kinctezik egy barátjával és persze Dia is ott lábatlankodik. Ugrabugrál, táncol attól függően, hogy mi a feladat. Egyszer csak ezt hallom:

-Ne haragudj, Csongika, hogy a fejemmel beleütöttem a kezedbe!
-Jól van Dia, nem haragszom! De legközelebb jobban vigyázz! - így a skac.

:)))

2014. március 20., csütörtök

Zöld cica

Az utóbbi hetek egyik legjobb sztorija. Csongor rajzolt,
méghozzá a fenti képet. Nagy büszkén mutatja Békipetinek.
-Nézd Apa! Kitalálod mit rajzoltam?
Az én drágám vetett egy fél pillantást a képre és mondta:
- Igen, ez egy zöld cica. Milyen ügyes vagy!

Csongi mélységes megdöbbenéssel a hangjában válaszolt:
-De Apa, ez YODA!

Békipeti persze egyből vágta, hogy hibázott, próbált is szépíteni, de azóta is sokszor emlegetjük a zöld cicát. :)))

2014. március 18., kedd

Csőd

Tegnap éjszaka Dia olyan hisztit eresztett meg, hogy ilyt álmomban sem gondoltam volna. Szó szerint őrjöngött. A kiváltó ok annyi volt, hogy álmából felébredve vizet kért ő is és Csongi is. Csonginak adtam először, mert ő esett útba először. Ennyi.
Erre Dia artikulátlan ordításba kezdett, dobálta magát, mint aki nincs is eszénél. Ha szóltam hozzá, csak rosszabb lett. Hiába próbáltam megölelni, rászólni erélyesebben, énekelni, elterelni a figyelmét, minden csak olaj volt a tűzre. Konkrétan féltem, hogy kárt tesz magában. Hozzá sem lehetett érni sem nekem, sem Békipetinek.
A legrosszabb az egészben, az a tehetetlenség volt. Én vagyok az anyja és bármit tettem, csak mélyebbre löktem a hisztibe.
Úgy éreztem, hogy teljes csődöt mondtam mint szülő. Ha én nem tudom megnyugtatni akkor ki? Márpedig esélyem sem volt. Közel jártam ahhoz, hogy elveszítsem a hidegvéremet és ordibálni kezdjek. Ez pedig nálam elég nagy szó.
Reggel erőt kellett vennem magamon, hogy egyáltalán bemenjek hozzá. Már jó néhány hónapja nagyon hisztis, de ez mindennek a teteje volt. Tudom, hogy ez a korával jár, de komolyan meg kell erőltetnem magam, és sokszor mondogatnom magamban, hogy nem direkt csinálja. Úgy érzem Csonginak adtam az összes türelmemet, így Diával minden többszörösen nehéz. Persze a természete is hozzájárul ehhez. Nem egyszerű.