2010. március 22., hétfő

Zene nélkül mit érek én ...

Aki ismer tudja rólam, hogy éneklés nélkül fél ember vagyok. Sokáig tanultam zeneiskolában énekelni, ahol elég szép reményekkel kecsegtettek. Ha csak egy ici-picivel több exhibicionizmus szorult volna belém azt hiszem szép karriert futottam volna be, mint énekes. De nem szorult. Így aztán megmaradok hobbiénekesnek. Amíg iskolai keretek között tanultam addig ki volt elégítve az éneklés utáni vágyam, hiszen hetente 2x jártam énekelni. Ehhez még jöttek a kötelező koncertek és ez így elég is volt. De amikor már nem jártam énekelni, egyre nagyobb űr volt bennem. Kezdetben alig észrevehető kis feszültség ez, aztán napról napra nő, növekszik, míg oda jut, hogy szinte kitölti a gondolatokat, nyugtalanná tesz, szétfeszít. Végül az ember eljut egy pontra: tenni kell valamit! Egy ideig persze el lehet nyomni olyasfajta önámítással, hogy: majd szervezek valamikor egy jó kis éneklős bulit, de tényleg csak ideig-óráig. Mert nem hagyja magát. Tovább dolgozik a hiány, utat tör magának a kényszer.
Bulit szervezni soha nem szerettem. Sok rendezvény szervezésében vettem részt, sokat csak kívülről szemléltem. Amit ezekből megtanultam az volt, hogy rengeteg utánajárás, megbeszélés, egyeztetés, még egyszer megerősítés, meg még egyszer megerősítés kell ahhoz, hogy egy rendezvény jól sikerüljön. És a siker még akkor sem garantált.
Az éneklési vágy azonban akkorára hízott, hogy a fent említettek ellenére is oda jutottam, össze kéne hozni valami jó kis karaoke party-t. Február végén pont kapóra jött egy aikido kurzus, melynek lezárásaként meg is hirdettük a bulit. A helyszínt én szereztem, a hozzánk közeli Pók Café-t szemeltem ki. Ennek legfőbb oka az volt, hogy az a karaoke-s csapat rendez itt rendszeresen bulikat, akivel évekkel ezelőtt egy iszonyatosan jó bulit csináltunk ugyancsak az aikidosokkal. Így hát, nekiláttam, hogy lebeszéljem a részleteket az üzletvezetővel(továbbiakban üv.). Meg kell, hogy mondjam ilyen elvarázsolt madarat keveset látni az biztos. Végig ott volt bennem a para, mi lesz ha elfelejti az ételt vagy egyebeket leszervezni. De szerencsére nem volt semmi nagyobb zűr. Sajnos a bulit nem lehetett zárt körűvé tenni ezért néhány "törzsvendég" ott volt. Bár az üv. ígéretet tett rá, hogy megisznak egy italt és mennek, egész éjjel ott lebzseltek, a buli végére elég tarthatatlan lett a viselkedésük. A kezdetek is elég izgalmasra sikerültek, ugyanis amikorra megérkeztünk elég sokan voltak ott a helyiek közül, így nekünk kellett elküldeni őket, ami elég kínos volt, hiszen az egész hely nekünk lett lefoglalva. A mi vendégeink remélem nem sokat vettek észre mindebből, de az én torkomon aznap nem igen csúszott le falat. Summa summarum szerintem nagyon jól sikerült a buli. Én mindenesetre jól kiénekeltem magam, sőt a lehetőségekhez képest táncolni is tudtunk. A többieken is azt láttam, hogy jól szórakoztak. Később a visszajelzésekből is ezt szűrtem le. Mégis, amikor hazaértünk, sőt még másnap is rossz élményként tekintettem az estére. Csak harmadnapra jutottam oda, hogy jóleső örömet éreztem amikor visszagondoltam rá. Furcsa dolog ez. Azóta is gondolkodom rajta, hogy mi lehet az oka, hiszen máskor is szerveztem már ilyesmit és akkor nem éreztem ezt. Talán azokat az embereket volt rossz látni, az úgynevezett törzsvendégeket, akik olyan mélyre süllyedtnek látszottak. Azzal, hogy ott voltak ők is, közel került az a világ és ez engem eléggé megviselt. És az a durva, hogy ez még egyáltalán nem az alja.
Mostmár, lassan egy hónap távlatából látom, hogy megérte, nagyon is. Kellett már valami, ahol ki lehet kicsit engedni a gőzt. Az éneklés nekem pont ilyen. De ahogy észrevettem nem csak nekem, a többieknek is. Békipeti például királyul nyomja :) és egyre jobban minden újabb alkalomkor.
Mindenesetre most egy pár hónapra kiéltem magam, bár ahogy írom ezeket a sorokat ismét kezdi felütni a fejét a hiányérzet, így gyorsan abba is hagyom. :)

2010. március 13., szombat

Sün

Hosszas halogatás után Bodzát végre ivartalaníttattuk. Lassan 6 éves már, kölyke eddig még nem volt és bevallom őszintén, én nem is nagyon szerettem volna, hogy legyen. Gyerekkoromban több kutyánk is volt, általában szukák. Mindegyiknek több alomnyi kölyke. Amikor megszülettek és cseperedtek nagyon helyesek voltak, de mindig eljött az idő amikor el kellett ajándékozni őket. Ez pedig mindig nagyon fájt. Az utolsó alom különösen megragadt bennem, talán, mert akkor már nagyobb voltam. Olyan helyes oroszlánfejű, kócos kis kutyusok voltak, hogy a szívem szakadt meg amikor az utolsót is elvitték. Ezen élmények birtokában döntöttem úgy, hogy Bodzánál nem erőltetem a dolgot. De elkanyarodtam a mondanivalómtól.
Szóval ahogy várakozunk Bodzival a rendelőben, az asztalon éppen egy sünt kezdtek vizsgálni.

Orvos első kérdése:Melyik tenyésztőtől van a sün?
Felkaptam a fejem. Mivan? Már a sünt is tenyésztik? Háziállatnak? Mivel érdekelt a dolog, hát odafigyeltem miről is beszélgetnek. A következőket tudtam meg:
-A sünt azért hozták, mert túl korán ébredt fel téli álmából. Erre a doki energiapasztát adott, hogy fölerősödjön.
-Egy hónapon keresztül májvédővitamint kell kapnia májzsírosodás ellen.
-Mivel kicsit furcsák a szívhangjai élete végéig szívgyógyszert fog szedni. Egy sün átlagéletkora amúgy 5 és 10 év között van.
-Élő földigilisztát és bogarakat itt és itt lehet vásárolni neki.
- Évente 2x kullancs és bolha ellen kezelni kell, mert mindkettő gyakran belemászik a sünbe.
Ezután hátravitték a műtőbe, levágták a körmeit és kiszedték az elhalt tüskéit.
Én közben csak pislogtam nagyokat. Aztán visszajött a doktor és nem hazudok, a következő kérdést tette fel.
-Voltak-e sünnek szédüléses panaszai?
Megmondom őszintén azt gondoltam, hogy a gazdi azt fogja mondani, honnan tudja ő azt. Miből lehet megállapítani, hogy egy sün szédül-e vagy sem. De nem így történt. A gazdi rávágta, hogy igen-igen, volt egyszer, de adott neki enni és aztán elmúlt. Erre aztán mindketten megnyugodtak. Bár eleinte nevetségesnek tartottam az egészet, de ahogy hallgattam őket egyre jobban felmelegedett a szívem, mert az jutott eszembe, hogy ez csak egy pici élet, és mégis van legalább két ember, akinek számít annyira, hogy időt és energiát szán rá. És igenis kiszorítottam az agyamból az örök kételkedőt, aki azt akarta mondatni velem, hogy ez is csak a pénzről szól és magamban jó egészséget kívántam a süninek.

2010. március 12., péntek

Az állandóság átka

Van egy vicc, így szól:
Minden lottósorsolás délelőttjén a parasztbácsi imádkozva jár föl-alá a szobában, és hangosan imádkozik
- Jaj Istenem, csak most segíts meg, hogy enyém legyen a főnyeremény! Csak most az egyszer segíts, hogy én nyerjek! Egy idő után elunja a Teremtő az imádkozást és így szól 
- Szívesen segítek, jóember! De legalább vegyél egy szelvényt! 

Ezt a viccet kis túlzással rólam is írhatták volna. Ritkán én is szoktam lottózni. Egy ilyen alkalommal kitaláltam, hogy állandó számokkal fogok játszani. Milyen jó is az. Akkor még nem láttam mekkora hatökör vagyok. Néhány hétig játszottam, örülve az új számaimnak, persze eredmény nélkül. Aztán úgy döntöttem nem fogadok. Igen ám, csakhogy elkezdett az agyam járni. Mi van, ha kihúzzák a számaimat. Akkor verhetem a fejem a falba. Így hát játszottam tovább. Mondanom sem kell, hogy nem lettem milliomos a tuti kis számaimmal.  Egy napon aztán vettem egy nagy levegőt és azt mondtam, lesz ami lesz én nem lottózom tovább. Ez már jópár éve volt. Elvétve, ha néha eszembe jut még ma is kitöltök egy-egy szelvényt, de ha nem, akkor óvakodom attól, hogy megnézzem az aktuális hét nyerőszámait. Bár szerencsére(vagy sajnos?) nem vagyok anyagias egyáltalán, azt azért nehezen viselném, ha kiderülne elestem több száz millától ily módon. S most, hogy a csapból is az folyik milyen hatalmas nyeremény van ismét az ötös lottón, itt motoszkál a fejemben, csak kéne venni egy szelvényt holnap. Nehogy már ezen múljon. Amúgy eszembe se jutna. Így viszont ...
Szóval aki akar tanuljon az én hibámból. Állandó számokat SOHA!

2010. március 6., szombat

5 év+1 nap

5 évvel ezelőtt, március 5-én volt az esküvőnk. Akárhogy is nézzük, ez egy fél évtized. Persze a közös múltunk jóval régebbről datálódik. Ahogy így számolgatom, lassan a 14. közös évünkbe lépünk. No, de azért mégis úgy gondoltuk megünnepeljük, ezt az 5 évet. Mindketten szabit vettünk ki és együtt töltöttünk egy szép kis napot. Voltunk fürdőben, megebédeltünk a helyi kis étteremben, ami nagyon hangulatos, aztán moziztunk. Tulajdonképpen semmi különös nem volt, sőt még azt sem mondhatnám, hogy olyan dolgokat csináltunk amiket nem szoktunk, mégis nagyon jó volt. Nem elevenítgettünk emlékeket sem nagyon, mégis olyan vidám volt a tegnapi nap. A fenti fénykép az esküvői meghívónkon volt. Egy szombati napon készítettük (de lehet, hogy vasárnap volt, lényegtelen). Mindketten elég fáradtak voltunk, karikás szem, kialvatlan arc. Mondtam Békipetinek, hogy várjon legalább addig amíg felteszek valami jó vastag sminket, hogy legalább az egyikünk jól nézzen ki. :)) De, mondta, hogy felesleges, majd úgy intézi, hogy ne látszanak a karikák. Úgyhogy felülre vettünk valami felsőt, alul semmiben nekiálltunk bohóckodni az önkioldó előtt. Jó muri volt arra emlékszem. Meg arra is, hogy március 4-én leesett a hó. 5-én már nem esett, de csupa latyak volt minden. Kb úgy közlekedtem, mint Mari néni. Ezt az alábbi kép is mutatja. Békipeti tartja a ruhámat, sógorom - ja, akkor még csak majdnem sógorom- törölgeti egy ronggyal a kocsiajtót és környékét a latyaktól, aztán meg tuszkolnak befelé, mint egy hatalmas vattacukrot.
Kicsit olyan volt, mintha nem is velünk történne az egész. Az a sok ember, aki mind miattunk öltözött fel szépen és jött el, az nagyon jó érzés volt. Tulajdonképpen az esküvőt is ezért tartottuk, mert úgy gondoltuk, hogy nem lesz máskor olyan alkalom amikor az összes barátunkat, szerettünket össze tudjuk verbuválni egy jó nagy bulira. És azt kell, mondjam, hogy megérte. A buli jó volt, a férj még azóta is jó. Köszönöm Békipeti. S bár, én nem kívánok még 50 évet legalább, mint te nekem(belőlem azt hiszem annyi kicsit sok lenne), de 10-szer ennyit még mindenképpen! :)))