2009. október 14., szerda

Munkahelyi nyafogás

Túl vagyok/vagyunk az évkezdés nehézségein. Csongor kezd beszokni a bölcsibe, ez nehezebben ment mint vártuk, bár a gondozónő váltás is közrejátszhatott a dologban. Tegnap volt az első nap, hogy sírás nélkül indultunk és értünk be, pedig hétfő is volt és az új dadus volt egész nap. Már örültem volna a dolognak, de estére lázas lett és ma itthon is maradt. Ha mázlink van ez nem veti vissza őt nagyon.
Az iskolában is beindultak a dolgok. Az idei évben igazgató választás lesz nálunk. Ennek alkalmából jól meg is szivattak minket elsős tanítókat. DIFER mérést kellett ugyanis végeznünk minden gyerekkel külön-külön, természetesen a szabadidőnkben. Na, jó ezt most nem részletezem, nehogy félre értse olyan valaki, akinek nem kéne. Bár kicsi az esélye, hogy olyan olvassa akinek nem kéne, de hát az ördög nem alszik, ahogy a mondás is tartja. Jó csipás lehet már a szeme, az tuti. Lényeg a lényeg, hogy ha én szavazok, akkor miért az én rovásomra történnek a dolgok? Ja, lehet, hogy azért mert csak egyből lehet választani? Nem úgy mintha mást akarnék, nem. Bár nincs összehasonlítási alapom, fülem azért van és hallok ezt-azt, ha nem is más iskolákból, de más főnökökről igen. Az emberi természet pedig mindenhol ugyanolyan, nem szakmafüggő. Szerintem. De azért mégis rossz szájízzel vágok neki egy olyan feladatnak amiről gőzöm sincs. Nem tudom mit várnak el tőlem, és ez nyomaszt. Csak azt tudom, hogy az utolsó pillanatban szóltak, segítséget csak minimálisat adtak (itt egy húszoldalas fénymásolat, olvasd e, csináld meg). Persze én vagyok a hülye. Nem az bánt, hogy ilyen módon raktak a nyakamba egy csomó plusz munkát, hanem az, hogy ezt nem jeleztem akkor és ott. Ez azért baj, mert a gombóc az én gyomromban van, nem a főnökömében. Engem gyengít ez az érzés, az én energiáimat veszi el más, sokkal fontosabb dolgoktól. Félek nyugdíjba megyek mire megtanulom az eféle helyzetek diplomatikus kezelését. Mert most persze szilárdan elhatároztam, hogy a legközelebbi alkalommal nem hagyom annyiban és elmondom a véleményem. Csak az a baj, hogy ha striguláznám az ilyen elhatározásaimat, akkor lassan tele lenne az ágy lába. Félreértés ne essék, egyre többször állok ki magamért, és ez nagyon jó érzés.  Így aztán azt remélem egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy fel merjem vállalni a pillanatnyi kellemeleséget a hosszútávú nyugalomért a legkomolyabb horderejű ügyekben is.

2009. október 11., vasárnap

手机快速直充

Szombaton Békipeti egyik volt főnökéhez voltunk hivatalosak búcsúbulira. A hölgy Kínába utazik, szóval nem éppen a szomszédba. Amikor Csongor fél éves lehetett vettem neki az Ázsia centerben egy bébizongorát, ami azon kívül, hogy zenéket játszott, ha a billentyűit nyomkodtuk, gyümölcsök nevét is mondta, ha a gyümölcs alakú gombokat nyomkodtuk. Az árus megesküdött, hogy angolul beszél a játék, de nem ért nagy meglepetés otthon, amikor mégiscsak kínaiul szólalt meg a bekapcsolást követően. Csonginak mindegy volt, mi pedig jól szórakoztunk rajta, úgyhogy nem nagyon bántam. Sokáig kedvenc is volt, de lassan kiestek a gombjai és elromlott.
Petinek viszont eszébe jutott, hogy egy ilyet vihetnénk búcsúajándéknak. Én magabiztosan mondtam, persze, hogy tudok venni. Gond egy szál se. Egyik délután el is mentünk az Ázsia Centerbe. Végigjártam mindkét épület összes olyan boltját, ahol esetleg lehet ilyet kapni, de csak angolul beszélő volt. Alig bírtam elmagyarázni, hogy mit akarok, nem értették, mondták angol, angol. Én mondtam de nekem kínai kell. Az nincs. Hiába kerestem-kutattam, a több ezer nm-es, többszáz kínai üzletet üzemeltető helyen bármit ami kínaiul beszél, semmit sem találtam. A boltosok persze igen, de hát ilyen humán ajándékot mégsem vihettünk. :)