2010. január 28., csütörtök

Tükör

Mikor saját autónk lett, és rendszeresen kezdem vezetni, mindig idegesített, hogy a belső visszapillantó tükröt örökké állítgatni kell. Persze már régebben is volt ez így, de mivel tesóm és apám is használta az autót, betudtam ennek. De mikor csak én vezettem, akkor is kellett. Most már nagyon idegesített. Aztán egy napon-jó rég- leesett a tantusz. Reggel kipihenten, egyenes háttal és vállal ülve beállítom a tükröt. Aztán délután szó szerint berogyok az autóba, beesett vállal, görbedt háttal és nyakkal, akkor lejjebb kell állítanom jó pár centivel. Titok megfejtve.
Manapság amúgy már abból meg tudom állapítani, hogy mennyire vagyok ki, hogy mennyi látszik a hátsó szélvédőből délutánra.
Ma például nem láttam a hátsó szélvédőt a tükörből. Végig gondolva, tényleg durva nap volt. Szakadt a hó, de ebéd után nem mehettünk ki az udvarra, mondván csúszik. Milyen meglepő? Csúszik a hó? Na, ne már! Az a fehér? Hogy jeges is? Tényleg? Mióta? Tegnap még ki lehetett menni, akkor még nem csúszott? No comment.
A gyerekek bent őrjöngtek a folyosón, a teremben, semmit nem lehetett velük kezdeni. Amúgy meg is értem őket. Aztán végül leültünk társasozni. A sokadik kör Kis hableány társas után nem bírtam tovább-főleg hogy mindig Ursula területén haladtam át, így kimaradtam egy körből-és hagytam őket kicsit rohangálni a folyosón, lesz ami lesz. Nekik is jól esett, nekem is.
Aztán végre leketyegett az óra, eljött a megváltó fél 5 és elindulhattam hazafelé.
Szóval ezért nem látszott ma a hátsó ablak.

2010. január 11., hétfő

Megint halál

Csak azért írok megint a témáról, mert leginkább engem nyomaszt. Talán tisztulok így én is a témában. Szóval még mindig előkerül a téma, hogy mikor halunk meg, milyen színűek leszünk ha meghalunk, ki fog lakni a házunkban ... és így tovább. De ami durva volt, az a minap történt. Sírásra ébredek, arra, hogy Csongi hív. Átszaladok hozzá, hát ott kuporog az ágya sarkában és zokog. Kérdezgetem, mi a baj, mire nagy nehezen kiböki:"Azért sírok, mert haldoklom!" Nem kívánom senkinek, hogy azt érezze amit én ott és akkor. Persze, tudom, hogy nem haldoklik, mégis borzasztó volt ezt hallani, főleg az ő szájából. Még ugyanazon az éjszakán megismétlődött az eset, csak akkor azt mondta azért sír, mert meg mindjárt fogunk halni.
Tanácstalan vagyok. Látom, hogy foglalkoztatja ez a téma. Valószínűnek tartom, hogy nem tud mit kezdeni a fogalommal, én pedig nem tudom megmagyarázni neki a megmagyarázhatatlant. Nem tudom mit kéne tennem. Csak azt tudom, hogy amikor ilyesmit hallok az ő szájából az olyan mintha én is meghalnék egy kicsit.
Hogy ne legyen olyan nyomasztó ez a post egy kis vidámság a végére. Betegsége alatt keveset evett, viszont sok limonádét kapott jó cukrosan. Egyik nap éppen összebújtunk a takaró alatt mikor Csongi így szól:"A limonádé jobb mint a ciciölelgetés!" :)))

2010. január 6., szerda

Gyerekszáj

Anyósom férje(akit a család csak Pipikét aposztrofál) néhány hónapja elesett, megütötte a lábát. Csongornak meséltük a történteket, Ő pedig tudomásul vette.
Néhány napja elesett a lépcső előtt, elterült a földön. Mérgesen felkecmergett, leporolta a nadrágját, majd haragosan így szólt:
"Jaj, úgy jártam mint Pipi!"

Honnan jutott eszébe pont akkor, nem tudom. Főleg, azért mert napjában 20-szor elesik legalább. Mindenesetre zabálni való volt.

2010. január 3., vasárnap

Ünnepek

Túl vagyunk az ünnepeken melyek meglepően nyugodtan teltek el. Bár a karácsonyi rokonjárást Csongor elég rossz néven vette, na, nem azért mert nem szereti a rokonságot, hanem mert ott kellett hagynia a frissen kapott játékait. Ami szerintem ez teljesen érthető tőle. Kicsit azért vigasztalta, hogy minden helyen várta ajándék ahová mentünk.
A két ünnep között, amikor Békipeti dolgozott és csak ketten voltunk otthon, sokszor elgondolkoztam azon, hogy miért is vágytam vissza dolgozni. Olyan békésen teltek el ezek a napok. Sokat gondolkodtam azon is, hogy a karácsonyban mi változott az előző évekhez képest. Mert valahogy nem éreztem semmiféle nyugtalanságot, és ez már önmagában is jó volt. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg az lehetett az ok, hogy idén tényleg megbeszéltük, hogy nincs ajándékozás, csak a gyerekeknek. Így kimaradt a legidegtépőbb és legutálatosabb része a dolognak(mármint részemről), nevezetesen, hogy kitaláljak valami olyan ajándékot ami nem teljesen haszontalan, nem csak az a funkciója, hogy ajándék, valamint nem kerül többe, mint amit a pénztárcánk elbír. Merthogy ilyet nem tudok sajnos. Szóval így utólag visszagondolva derült ki számomra, hogy ez tényleg milyen nagy teher volt. Enélkül, tényleg békés(i) (hihi) volt a karácsony.
Bár Csongor 27-én belázasodott, másnapra már semmi baja nem volt a kölyöknek, így orvoshoz sem mentünk a két ünnep között(amit amúgy később jól megbántam). Merthogy 1-én úgy felszökött a láza mint a huzat. Tipikusan ünnepnapon, méghozzá úgy, hogy utána hétvége következett. Még jó, hogy van egy józan gondolkodású férfiember a háznál, aki a kiborult anyukát képes lehiggasztani. Két nap láz után úgy néz ki, hogy kezdünk visszazökkenni a rendes kerékvágásba, de a bölcsi még legalább 3 napig "zárva tart". A többit majd meglátjuk.