Natalie Cole - Varázslat

Varázslatos élményben volt részem hétfőn este. A Sportarénában megnézhettem és hallgathattam Natalie Cole koncertjét. Szerintem Ő, a ma élő, legnagyobb jazz énekesnő. A koncertről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Fantasztikus, elbűvölő, magával ragadó, frenetikus. Sokszor az örömkönnyeket törölgettem a szememből, máskor meg azon kaptam magam, hogy szó szerint tátva marad a szám a bámulattól. Kijött a színpadra egy gyönyörű, törékeny nő (aki mellesleg 60 éves) és csodát művelt a hangjával. Mintha időutazáson vettem volna részt. Elrepített egy olyan korba, amit eddig csak a filmekben láttam. Úgy éreztem, egy füstös kis jazz kocsmában ülök és szívom magamba a zenét és az abból áradó örömmel töltekezem. Még most is könnybe lábad a szemem ha felidézem. Szavakkal egyszerűen nem tudom visszaadni az élményt, lehetetlen.  Felejthetetlen emléket és élményt adott. Még jó darabig töltekezni fogok belőle. Magamban pedig arról álmodozom, hogy még egyszer láthatom őt élőben, bár tudom, hogy erre nincs esély. Hálát adok Istennek, Sívának, Buddhának, Mohamed prófétának, az őrangyalaimnak vagy annak aki a sugallatot küldte, hogy nekem ezt a koncertet látnom kell mert eddigi életem leggyönyörűbb zenei élményével lettem gazdagabb.
Képek a budapesti koncertről

Ballag már a vén diák tovább ...

Bár a ballagás még nem volt meg, de tegnap Csongor befejezte bölcsődei pályafutását. A következő hónapban itthon leszünk, majd elkezdődik az ovi.
Az utolsó két bölcsis hét belőlem elég sokat kivett, főleg érzelmileg. Ugyanis minden reggel olyan sírás-kapaszkodás-toporzékolás volt, mintha az első hetekben lettünk volna. Volt olyan nap a múlt hét végén, hogy mikor Csongort beadtuk a bölcsibe annyira sírt, hogy egy óra múlva visszalopakodtunk (jobban mondva csak én, Békipeti csak azért jött, mert együtt voltunk), hogy megnézzük, még mindig sír-e. Persze vidáman játszott az udvaron. Nem is lenne ebben semmi, ha nem a 16. hónap lett volna amikor bölcsődébe megy. Így azért összeszorult gyomorral várom az óvoda kezdetét, ahol a megszokott 6-10 gyerek helyett 25 lesz. Közben titkon reménykedem, hogy már unta a bölcsit, ahol egész nap csak motorozott az udvaron. Pedig tudom, hogy ez nem volt így.
Még a ballagásra augusztus végén visszamegyünk, akkor pedig hivatalosan is véget ér a bölcsődei lét. (Ki gondolta volna, hogy a bölcsiben van ballagás?)
Én elég szomorú vagyok emiatt, mert akárhányszor mentem oda, sokszor annak ellenére, hogy Csongor sírt, mindig elfogott egy jó érzés, hogy itt biztonságban van a gyerek és ezáltal én is biztonságban voltam. Sosem hittem volna, hogy egy bölcsődében ennyi szeretet van, ennyire felkészültek a gondozók.
Nem túl nagy örömmel adtam be annak idején Csongort, de meggyőztek, hogy inkább egy év bölcsi, mint négy év ovi. Most már látom, hogy ez egy nagyon jó döntés volt. Illetve magamabn elgondolkozom azon, hogy honnan volt negatív előítélet bennem a bölcsődével kapcsolatban. :(
Sok-sok köszönet küldök azoknak akik lehetővé tették, hogy nyugodtan tudjak menni dolgozni nap mint nap tudván, a gyerekem jó helyen van. Elsősorban Ibolyának, aztán Briginek, Katának és Mónikának. (remélem egyszer ráakadnak erre a blogra :) ).

Pozitív élmény

A múlt hét elején vérvételre mentem Csongorral. Mivel sokat panaszkodott arra, hogy fáj a lába, éjjelente felkelt és sírt sokat, a gyerekdokitól beutalót kértem, hogy lássuk minden rendben van-e. A kedélyek megnyugtatása végett előre mondom, hogy, igen, minden rendben van.
Megbeszéltük még az előző napokban, hogy miként is zajlik a vérvétel, nem eltitkolva a tényt, hogy igen, egy kicsit fájni fog.
Aznap reggel, kissé nyűgösen az éhségtől indultunk a Budai Gyermekkórházba. Hogy pontosítsam magam, csak a gyerek volt nyűgös, én inkább aggódtam, de ezt csak a gyomrom és én tudtuk. Szóval elég könnyen odataláltunk, és szerencsére várnunk sem kellet sokat. Igen kedves nővérkék fogadtak minket, beszélgettek Csongorral. Aztán bejött még egy nővér, mindent elmagyarázott amit csinált. Most fertőtlenítőt fújok a kezedre, kicsit hideg lesz ... stb. Aztán mesébe kezdett.
-Egy pillangó fog a kezedre rászállni(a csövön volt egy kis masni, vagy lepke alakú bigyó) és ahogy rászáll, a tű belemegy a karodba. Segíts nekem, fújjunk egy nagyot, hogy könnyebben becsússzon a tű. - és Csongi segített fújni.
Aztán fájt neki, mert kicsit jajongott és már majdnem sírni kezdett, amikor a nővér elkezdett neki "panaszkodni", hogy a szúnyogok össze-vissza csipkedték és most mindenhol vakaródznia kell. Erre Csonginak felcsillant a szeme, ő is elmesélte az összes csípését és már kész is voltunk. 5 percig sem tartott az egész. Még segítenie kellett a pillangónak elszállni egy nagy fújással, jól megdicsérték, hogy milyen ügyes volt és indultunk is haza.
Az utóbbi időkben, az eü-ben tapasztaltak után, nagyon jól esett, hogy vannak azért olyan helyek, ahol foglalkoznak azzal is, hogy a gyerek miként éli meg a vele történteket. Szóval innen is köszönöm még egyszer, hogy rászánták azok az ismeretlen nővérkék azt az 5 percet, és egy szinte kellemes élménnyel térhettünk haza. Valamint üzenem azoknak akik erre képtelenek, hogy gondolkozzanak pályamódosításon.

Na, ezt most jól megmondtam. De, kinek is?

3 pillanat

Június eleje óta annyi minden történt, hogy meg sem próbálom leírni. Az év végi bizonyítványírás, adminisztrálás körüli hercehurca szerencsére véget ért. Az évzáró ünnepélyen viszont meglepetésként ért, hogy gravírozott tollat kaptam emlékbe, ugyanis mindenki ilyet kap, aki 10 éve dolgozik az iskolában. Tudtam én, hogy 2000-ben kezdtem, és az is, hogy most 2010 van. Csak nem raktam össze a kettőt valahogy. Egy kollégám nyugdíjba vonult (jó neki), így én is matekoztam egy kicsit fejben amíg a főnököm a jutalomkönyveket osztogatta. Ahogy számolgattam, "már csak" 30 év van hátra a nyugdíjig. Ha azt nézem, hogy ez a tíz év elrepült mint egy pillanat, akkor 3 pillanat múlva már nem is kell melóznom többet. Jó, mi?

ui: remélem járni azért fogok tudni még :)