2009. április 30., csütörtök

A kis csillagász


Mivel ezen a héten nem mentünk bölcsibe, az egyik délelőtt amikor Csongi már jobban volt elmentünk az IKEA-ba, néhány játéktárolót venni. Miután végigjártuk -persze rohanva és nem az én akaratomból - az áruház minden zegzugát, leültünk az étteremben, mert Csongi éhes is volt, szomjas is. Körülöttünk nyugdíjas nénik és bácsik, kismamák kisbabákkal, tárgyaló üzletemberek(de lehet, hogy biztosítási ügynökök, gyanútlan ügyfeleikkel) ültek. Miközben a srác falatozott teljesen váratlanul megszólalt, hogy:" A Merkúr, a Vénusz, a Föld, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz, a Neptunusz, a Plútó és a ragyogó csillagok." Majd hozzátette:"A Szaturnuszra nem lehet leszállni, sűrű ködből van." Körülöttünk teljes döbbenet. Én szerényen mosolygok. Egy néni megkérdezte."Hány éves a kisfiú?" Ismét szerény mosoly:"Kettő múlt." Azt csak gondolatban tettem hozzá, hogy fél évvel és még egyszer bezsebeltem az elismerő pillantásokat.
Ezt egyszer már az apjával is eljátszotta. Ő ugyancsak döbbenten pislogott, majd megkérdezte:Te is hallottad? Aztán persze hamar leesett neki, hogy nem a kis zseni tört elő a gyerekből(még :)), hanem az egyik Bogyó és Babócából idéz. Ez egy gyakori jelenség Csonginál. Mondhatni egész nap meserészleteket, versrészleteket, mondókákat motyog magában, de a fent említett két alkalomkor tuti volt az időzítés.

Egy név születése

Az utóbbi pár napban több ismerősöm is rákérdezett a csacsicsalád eredetére. Már régen tervezem, hogy leírom, honnan ered és most itt is van az apropója.
Közel 10 éve történhetett, hogy azon poénkodtunk, hogy mi is lesz majd születendő gyerekeink neve. Akkor még a gondolatával sem foglalkoztunk a gyerekvállalásnak(én legalábbis), de jó volt eljátszani a nevekkel. Szerintem nincs olyan pár aki ezt meg ne tenné. Szóval Békipe állt elő azzal, hogy legyen Csacsika, mert akár fiú, akár lány, ez a név jó lesz neki és különben is tök jól hangzik:Békési Csacsika. Akkor jól szórakoztunk rajta, majd elfelejtettük a dolgot. Amikor azonban terhes lettem teljesen magától értetődő volt, hogy a kis cukorborsót Csacsikaként emlegetjük. Miután megszületett, ez a név valahogy elkopott, mert nem illett rá. Egy este a blog új címén töprengtem, de semmi frappáns nem jutott az eszembe. Ennek hangot is adtam. Így Békipeti vetette fel, hogy mi lenne ha ... . Tulajdonképpen tehát övé az érdem.

2009. április 26., vasárnap

Hard day's night

Úgy tűnik kicsit elhamarkodottan örültem annak, hogy 3 hét alatt egy betegséget sem hozott haza a bölcsiből Csongi. Szombat reggelre ugyanis magas láza lett. Lehet, hogy ez volt az oka annak is, hogy pénteken olyan sokat aludt. Most láttam talán először, milyen is az, ha egy kisgyerek beteg. Persze volt néhányszor láza már csecsemőkorában, de akkor többet aludt, kicsit sírt és kész. No, ez a mostani már igazi "férfi betegség". A napja abból áll, hogy szólongat:"Anya, Anyu, Anyukám". Ezt mondogatja megállás nélkül. Ja, és persze azt, hogy zárva van a bölcsi. :) Nem is nagyon erősítem benne azt, hogy beteg, nehogy összekapcsolja azt, hogy nem kell menni bölcsibe, a betegséggel. Úgyhogy amíg meg nem gyógyul, addig a bölcsi zárva tart.
Hétvégén beleesni egy lázas nyavalyába, a kezdő szülő rémálma. Először is, reggel megfogom a gyerek fejét, tűzforró. Megmérem a lázát, alig hőemelkedés. Megmérem még egyszer, még hőemelkedést sem mutat. Megmérem harmadszor is, lázas. (Persze ezt fülhőmérővel teszem, mert egyéb helyeken esélyem sincs. Így is megy a vernyákolás, hogy "Ne csináld anya!").
Adjak lázcsillapítót, ne adjak? Mit tegyek? Annak idején én is elolvastam egy nagy csomó internetes szakirodalmat a lázról és elvileg tudom, hogy a láz a barátunk. De a gyerek csak fekszik ernyedten, nem eszik és nem iszik és csak szólongat mintha nem is tudná, hogy ott vagyok. Újabb hőmérés. 37,9 °C. De ez a nyamvadt hőmérő összevissza mér. Tehát lesz ami lesz beadom neki a lázcsillapítót. Bő fél óra múlva már a kertben játszik, mintha semmi baja sem lenne és ez így megy hosszú órákig. Aztán megint kezd bágyadni. Ismét lázas. Felhívom a hétvégi ügyeletet. Azt mondja egy flegma női hang, hogy semmi értelme elvinnem, mert 2-3 napig vírusfertőzésként kezelik a lázat, és ha nem múlik csak utána kezdenek vele foglalkozni. Ezt mondjuk nem is nagyon bánom. Úgy határozok, hogy este lefekvéskor mindenképpen kap lázcsillapítót, hogy tudjon pihenni, mert délután szinte semmit sem aludt. Hiszen a láz a barátunk, nem kell mindjárt csillapítani.
Forró is rendesen, meg is kapja. Másfél óra múlva még mindig lázas, mintha a lázcsillapító nem hatna. Felhívom ismét az ügyeletet, hogy mikor adhatok neki újra, ha nem megy le a láza. Ugyanaz a flegma hang tudakolja, hogy mennyi volt a láz amikor beadtam neki a csillapítót. Mondom neki 38,3-38,4°C. Erre rám förmed, hogy mit képzelek én, hogy gyógyszerrel tömöm a gyereket. Lázat csak 38,5°C fölött szabad csillapítani. Mire hebegnék valamit a telefonba a fülhőmérő összevissza értékeiről, leteszi. Hát, jól megnyugtatott. Akkor nem volt sem időm, sem kedvem ezen a hozzáálláson töprengeni, de most visszagondolva elég felháborító. Belátom, hogy egész nap a beteg gyerekek szüleit nyugtatgatni, ugyanazokra a kérdésekre válaszolni bizonyára unalmas lehet. De nem azt kérdeztem tőle, hogy mennyibe kerül egy kiló kenyér. A beteg gyerekemen próbálok segíteni, és mivel nem vagyok orvos, de még csak gyakorlott szülő sem, elvárnék egy kis bátorítást. De így csak azt erősítették meg bennem, hogy rosszul próbálok segíteni. Holott ha rám szán az banya 2 percet és megnyugtat, hogy nem lesz semmi baj, vagy elmondja, hogy mi az ami ilyenkor természetes és mire figyeljek, akkor egyrészt nekem sokkal könnyebb lett volna az éjszakám, neki viszont nem került volna semmibe. Illetve 2 percébe a munkaidejéből.

2009. április 24., péntek

Három hét krónikája avagy várakozás közben

Ennek a bejegyzésnek a különlegessége az, hogy kézzel írtam még délben(ki is fog cikizni a férjem, hogy miért nem a telefonomról blogolok, de annyira még nem vagyok modern). Most csak bemásolom. A későbbiekben az is kiderül, hogy miért.
Már 3 hete járunk bölcsibe, és ma volt az első alkalom, hogy Csongi nem sírt amikor eljöttem. Sőt, útközben még énekelgetett is. A bölcsőde mellett van egy szelektív hulladékgyűjtő, így minden reggel összeválogatjuk, hogy mit vihetünk oda és kidobáljuk a színes konténerekbe. Ez eltereli a figyelmét, onnan pedig "apa helyén" utazhat a bölcsiig, ami kb. 100 méter. Amíg elsétálunk a bejáratig megbeszéljük, hogy mikor megyek érte és így ő is megnyugszik kicsit.
Így visszatekintve nem volt olyan vészes a beszoktatás illetve beszokás. Szerdán már úgy látta jónak a gondozónő, hogy csütörtökön kezdjük el az ott alvást, bár én ellenkeztem, hogy szerintem még korai, végül is hagytam magam rábeszélni.
Szerdán délután tehát elzarándokoltunk a közeli DM-be, hogy vásároljunk egy új bölcsibe való cumit. Az odafele úton Csongor azt taglalta, hogy milyen színű is lesz az új cumija. A lehetőségek között szerepelt a rózsaszín és a lila. Megbeszéltük, hogy ezek lányos színek és sikerült a fiúsabbak felé terelgetni. Az út hátralévő részében énekelgetve jött tovább:"Kék cumim lesz, zöld cumim lesz, kék cumim lesz..." Annyira drága volt. Az én gyomrom persze görcsben, hogy vajon lesz e ilyen színű. Odaértünk. A választék a következő volt:rózsaszín, rózsaszín, lila, áttetsző. Király! Néhány percnyi kétségbeesett keresgélés után sikerült előbányásznom a polc mélyéről egy narancssárgát. Sőt, sikerült is rábeszélnem őt erre, miközben próbáltam elhalászni tőle a rózsaszínt amit megkaparintott amint meglátott. Így esett, hogy nem rózsaszín lett a fiam bölcsis cumija. De nem sok híja volt.
Az első ottalvás hivatalosan még anyával történik. (A bölcsiben a szülők megszólítása anya, apa. Mindenki így szólít ott:Anya, a vezetőnőtől kezdve a dadusig - akit amúgy már technikai személyzetnek neveznek. Logikus és egyszerű megoldás ez, de akkor is. Valahogy fura.)
A gondozónők tapasztalata szerint 2-3 nap kell ahhoz, hogy először ott is aludjon a kisded. Az én nagyfiam ebéd után közölte, hogy álmos, kéri az ÚJ cumiját. Örvendezett pár percet az ágyneműjére ráhímzett fenyőfának(ez a jele), sírt pár percet(ezt én is hallottam az előtérben várakozva), majd amikor elkezdődött a mese elcsendesedett és elaludt. Így engem be sem hívtak. Nem aludt túl sokat csak 40-45 percet. De elsőre ez nagyon szép.
Ma pedig itt ülök az előtérben már a 2. óra is a végéhez közelít. Ülök és várom, hogy felébredjen az időt pedig e bejegyzés megírására szánom. Közben pedig nagyon büszke vagyok rá. Persze egy kicsit szomorú is, mert napjainak nagy részét innentől kezdve már nem otthon tölti velem. Mivel pedig én még otthon vagyok, valamiféle hiányérzet tátong bennem. Úgy érzem velem kellene, hogy legyen mert így természetes. Nem azt bánom, hogy van egy kis szabadidőm, dehogy. Csak hiányzik. Azt is tudom, hogy a legideálisabban történt minden. Tavasszal kezdtünk, így megússzuk betegségek nélkül amíg tényleg meg nem szokja és szereti a bölcsis életet. Van/volt idő, nem kellett siettetni. Nem is viseli meg érzelmileg. Legalábbis nekem úgy tűnik, hogy ugyanolyan vidám, huncut mint előtte. Nem borult az alvása, evése sem. Persze engem egész délután és reggel "kínoz" ilyen szövegekkel, hogy:
Anya, fáj egy kicsit a hasam, menjünk a doktornénihez(ahová amúgy alig lehet befeszegetni az ajtón)
Én egy kisfiú vagyok és a kisfiúk nem járnak bölcsibe. - De a kisfiúk is járnak.
Én egy kislány vagyok .....
Zárva van a bölcsi, ugye Anya?
Itthon maradok apával, kiengedjük a madarakat és játszunk.
Sírtam a bölcsiben, mert nem találtam Anyát.
Kerestelek a kerítésnél de nem voltál ott!
Az egyik kedvencem pedig:Ugye nem lesznek gyerekek a bölcsiben?

2009. április 20., hétfő

Nehéz nap


A tegnapi nap elég megerőltető volt. Lehet, hogy front volt, vagy telihold, vagy... nem tudom. Csongi egész nap azzal foglalatoskodott, hogy a kertben a szájába tömött különböző leveleket, faágakat, bogyókat, amit csak talált. Aztán odajött megmutatni, hogy van valami a szájában, majd elrohant kacagva. Megnyalogatta a házfalat, a seprűt, a csúszdát, a járólapot, majd közölte, hogy finom. Ha rászóltam, feleselt. Nem vicc, tényleg. Egy két és fél éves simán visszaszólt én pedig megrökönyödésemben elnevettem magam, szóval most lehet, hogy azt hiszi, hogy ezt így kell csinálni. Történt ugyanis, hogy mondtam neki:"Szégyelld magad kisfiam!" Válasz:"Nem szégyellem!" No komment. Meggyőzhetetlen volt arról, hogy veszélyes amit csinál. Nem hatott rá fenyegetés, kiabálás(mert ideáig is eljutottunk), kezére ütés(és ideáig is). Játéknak tekintette, én pedig a hajamat téptem, mert tele van a kert olyan mérgező növényekkel mint a gyöngyvirág és a leander. Ráadásul a hét végén a barátainknál medvehagymát ettünk, ami teljesen úgy néz ki, mint a gyöngyvirág levele. Azt hittem, hogy már túljutottunk a mindent szájba vevő korszakon és megúsztuk baj nélkül, de úgy látszik, csak most kezdődik.
Kézmosáskor a képen látható okosságot művelte és kacagva elmenekült. Csak azért értem utol, mert felragadt a szájpadlására és kellett valaki aki leszedi neki.

2009. április 10., péntek

Egy év elteltével...

Tegnap volt pontosan egy éve annak, hogy futni kezdtem. Miután kisgyerek mellett igen nehéz volt megoldani, hogy rendszeres időpontban lévő aerobik órára eljussak, de a mozgásigényem nem hagyott nyugodni, nagy szájhúzás mellett beláttam, hogy csak kötetlen mozgásformát választhatok, ami esetemben a futást jelentette. Futni mindig is utáltam, de csak nekiduráltam magam. Először csak 5-6 percet futottam aztán séta. Megint futás és séta. Meglepően hamar ráéreztem és megszerettem a futást. Minden alkalommal feltöltődve értem haza. Vagy azért mert büszke voltam magamra, hogy végigszenvedtem az aznapra előírt penzumot, vagy azért mert volt időm végiggondolni az dolgaimat, rendezni a gondolataimat. A tapasztalat azt mutatja, hogy akkor megy a legjobban, amikor a legnehezebb elindulni a fáradtság, az időjárás, vagy éppen valamilyen rossz kedv miatt. Ilyenkor az első pár percben azon jár az agyam, hogy minek kellett eljönnöm és, hogy akkor most csak 15 percet futok és már megyek is haza. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy vissza kéne fordulni, ha nem akarok 1 órát futni. Szóval nekem nagyon bejött. Történt velem olyan is, hogy egy kedvenc számomat hallgattam, és táncolni kezdtem ott a Duna parton, annyira jó érzés volt akkor ott lenni, kocogni, izzadni, szuszogni, szomjasnak és kipirultnak lenni és... egyáltalán élni. Tényleg igaz, hogy a mozgás boldogsághormont termel. Sokszor ez ad erőt ahhoz, hogy egyáltalán nekiinduljak. Mert tudom, hogy utána, ha mázlim van már közben is jó lesz.
Szeretném ha egy év múlva így kezdhetném a bejegyzésemet:"Tegnap volt pontosan két éve annak..."
Ez szuper lenne, mert azt is jelentené, hogy egy év múlva még mindig blogolok. :))

2009. április 7., kedd

Vajon kinek lesz nehezebb?

Hosszas huzavona után tegnap elkezdtük a bölcsődei pályafutásunkat. Előtte persze, már jó ideje készítettük Csongi lelkét a bölcsire. Mivel a témába vágó mesekönyveket egyáltalán nem találtunk, az összes óvodáról szóló mesét bölcsisre költöttünk át. Hát, elég nagy koncentrációt igénylő feladat ez. Most derült ki számomra, hogy sokszor mesélés közben teljesen máson jár az eszem. Csak akkor eszmélek fel, amikor a gyerek kijavít. Szóval, őt felkészítettük alaposan. Sem tegnap, sem pedig ma nem akart hazajönni. Persze, most még együtt voltunk ott, mert még csak a beszoktatás elején tartunk, de jól alakul minden. Engem azonban senki nem készített fel. Így, már két napja gyötör a bűntudat, hogy szegény gyereket ott fogom hagyni... stb. Éjjel alig tudok elaludni, ha végre sikerül, akkor nagyobbnál nagyobb hülyeségeket álmodok és azt kívánom bárcsak felébrednék. Amikor a suliban tanácsokat adtam a szülőknek, akkor azt gondoltam, hogy nincs ebben semmi nehéz, tudjuk, hogy mi a jó a gyereknek és azt tesszük. Hát, most már kezdek rájönni, hogy ez nem megy ilyen egyszerűen. Még amikor elhatároztuk, hogy Csongi bölcsibe megy tavasszal, akkor sem gondoltam, hogy nekem is ilyen nehéz lesz. Illetve, hogy pontos legyek, még csak nekem rossz, neki nem. Aztán, ahogy közeledett a kezdés ideje, lettem egyre nyugtalanabb. Az egyik dadus betegsége miatt csúszott a kezdés majd' egy hónapot. Akkor kicsit megnyugodtam, majd ismét aggódás és csúszás és aggódás. Persze a téli hónapok bezártsága alatt, vágytam már rá, hogy menjünk, de ez inkább csak a változatosság igénye miatt volt mintsem azért mert távol akarnám magamtól tudni a pöttömöt. Aztán tegnap végre nekikezdtünk. Jó volt, tényleg. A dadusok kedvesek, rugalmasak, nem siettetnek sem engem, sem a gyereket. Láthatóan Csongi is jól érzi magát, élvezi a sok új felfedezni valót. Ma már ott is ebédelt, pedig azt csak az első hét végére szoktak. Én mégis szorongok. Tudom, hogy ez nem jó, mert a gyerek megérzi, hogy nehezen engedem el és akkor tényleg keserves lesz a beszokás, próbálok is uralkodni magamon, és szerintem sikerrel. Nem túl direkt vagy erőszakos módon, de azért állandóan jelen van a bölcsi és a vele kapcsolatos történések az életünkben. Remélem ez sokat segít majd.
Summa summarum, tudom, hogy szocializálódni kell neki is, még akkor is, ha ez nem megy zökkenőmentesen. Ha már látni fogom, hogy ő is szokja az új helyzetet, akkor az én lelkem is meggyógyul magától.

2009. április 2., csütörtök

Itt a tavasz trallala...

Ez volt életem eddigi leghosszabb tele. Talán azért mert otthon vagyok, talán mert Csonginak egyre nagyobb a mozgásigénye és ezt nehéz a lakásban kielégíteni. Mindenesetre úgy éreztem, hogy a napok csak vánszorogtak. Március 1-én költözött először remény a szívembe, hogy csak-csak véget ér egyszer ez a szomorú évszak. Aztán a Nap hetekre eltűnt, vele együtt a remény is elszállt újra. Az óraátállítást úgy vártam már mint valami megváltást. Tudom, hogy sokan feleslegesnek tartják, de én úgy vagyok vele, hogy valahogy új erőt ad, jobb kedvre derít. És, most végre úgy tűnik, hogy itt a jó idő. Csongi az utóbbi hetekben folyton a tévét nézte volna, alig lehetett elterelni a figyelmét, vagy egyáltalán nem is lehetett. Be kell vallanom őszintén, hogy nagy volt a kísértés, hogy az elektromos bébiszitterre bízzam a srácot. De, a felelősségtudat az esetek nagy részében felülkerekedett a kényelmi szempontokon. Csak a nagy részében :(.
No, de kicsit elkalandoztam. Szóval most, hogy itt a jó idő, egész nap kint molyolunk a kertben, járjuk a játszótereket és a tévé egész nap eszébe sem jut. Szóval, már Ő is nagyon unta a banánt idebent a lakásban.
Amúgy egész nap be nem áll a szája, meséket, verseket szaval, énekel.
Ma ezt énekelgette a kertben valami bogár vizsgálgatása közben:"Itt a tavasz trallala, virágzik az orgona..." Egyszerűen imádni való.