Hard day's night

Úgy tűnik kicsit elhamarkodottan örültem annak, hogy 3 hét alatt egy betegséget sem hozott haza a bölcsiből Csongi. Szombat reggelre ugyanis magas láza lett. Lehet, hogy ez volt az oka annak is, hogy pénteken olyan sokat aludt. Most láttam talán először, milyen is az, ha egy kisgyerek beteg. Persze volt néhányszor láza már csecsemőkorában, de akkor többet aludt, kicsit sírt és kész. No, ez a mostani már igazi "férfi betegség". A napja abból áll, hogy szólongat:"Anya, Anyu, Anyukám". Ezt mondogatja megállás nélkül. Ja, és persze azt, hogy zárva van a bölcsi. :) Nem is nagyon erősítem benne azt, hogy beteg, nehogy összekapcsolja azt, hogy nem kell menni bölcsibe, a betegséggel. Úgyhogy amíg meg nem gyógyul, addig a bölcsi zárva tart.
Hétvégén beleesni egy lázas nyavalyába, a kezdő szülő rémálma. Először is, reggel megfogom a gyerek fejét, tűzforró. Megmérem a lázát, alig hőemelkedés. Megmérem még egyszer, még hőemelkedést sem mutat. Megmérem harmadszor is, lázas. (Persze ezt fülhőmérővel teszem, mert egyéb helyeken esélyem sincs. Így is megy a vernyákolás, hogy "Ne csináld anya!").
Adjak lázcsillapítót, ne adjak? Mit tegyek? Annak idején én is elolvastam egy nagy csomó internetes szakirodalmat a lázról és elvileg tudom, hogy a láz a barátunk. De a gyerek csak fekszik ernyedten, nem eszik és nem iszik és csak szólongat mintha nem is tudná, hogy ott vagyok. Újabb hőmérés. 37,9 °C. De ez a nyamvadt hőmérő összevissza mér. Tehát lesz ami lesz beadom neki a lázcsillapítót. Bő fél óra múlva már a kertben játszik, mintha semmi baja sem lenne és ez így megy hosszú órákig. Aztán megint kezd bágyadni. Ismét lázas. Felhívom a hétvégi ügyeletet. Azt mondja egy flegma női hang, hogy semmi értelme elvinnem, mert 2-3 napig vírusfertőzésként kezelik a lázat, és ha nem múlik csak utána kezdenek vele foglalkozni. Ezt mondjuk nem is nagyon bánom. Úgy határozok, hogy este lefekvéskor mindenképpen kap lázcsillapítót, hogy tudjon pihenni, mert délután szinte semmit sem aludt. Hiszen a láz a barátunk, nem kell mindjárt csillapítani.
Forró is rendesen, meg is kapja. Másfél óra múlva még mindig lázas, mintha a lázcsillapító nem hatna. Felhívom ismét az ügyeletet, hogy mikor adhatok neki újra, ha nem megy le a láza. Ugyanaz a flegma hang tudakolja, hogy mennyi volt a láz amikor beadtam neki a csillapítót. Mondom neki 38,3-38,4°C. Erre rám förmed, hogy mit képzelek én, hogy gyógyszerrel tömöm a gyereket. Lázat csak 38,5°C fölött szabad csillapítani. Mire hebegnék valamit a telefonba a fülhőmérő összevissza értékeiről, leteszi. Hát, jól megnyugtatott. Akkor nem volt sem időm, sem kedvem ezen a hozzáálláson töprengeni, de most visszagondolva elég felháborító. Belátom, hogy egész nap a beteg gyerekek szüleit nyugtatgatni, ugyanazokra a kérdésekre válaszolni bizonyára unalmas lehet. De nem azt kérdeztem tőle, hogy mennyibe kerül egy kiló kenyér. A beteg gyerekemen próbálok segíteni, és mivel nem vagyok orvos, de még csak gyakorlott szülő sem, elvárnék egy kis bátorítást. De így csak azt erősítették meg bennem, hogy rosszul próbálok segíteni. Holott ha rám szán az banya 2 percet és megnyugtat, hogy nem lesz semmi baj, vagy elmondja, hogy mi az ami ilyenkor természetes és mire figyeljek, akkor egyrészt nekem sokkal könnyebb lett volna az éjszakám, neki viszont nem került volna semmibe. Illetve 2 percébe a munkaidejéből.