2009. május 19., kedd

Munkában

Tegnap túléltem a szülőit. Tulajdonképpen sokkal jobb volt mint amire számítottam. Persze előtte kb. két napot gyakoroltam arra, hogy mit fogok mondani. Bár, ez nem túl jellemző rám, most nagyon jól jött, hogy nem a szavakat kellett kersegélni. A szülők tulajdonképpen jó fejek voltak annak ellenére, hogy az óriási túljelentkezés miatt nem minden gyerek abba az osztályba került ahová szeretett volna.  Személy szerint az efajta iskolába sosem adnám be a gyerekemet. Ezek a lurkók ugyanis heti 5 órában tanulnak angolt anyanyelvi tanártól, valamint másik 5 órájuk van angol nyelven(ének, rajz, tesi). Ez brutál megterhelő. Főleg úgy, hogy a 90%-uknak nincs semmilyen angol tudásuk, vagy csak nagyon minimális. Az első osztály amúgy is nagy változás a gyerek életében. Ezzel leterhelni őket szerintem teljesen felesleges. A divatirányzatok  az oktatásban ugyanúgy jelen vannak, mint az élet bármely más területén. Remélem nem derül ki néhány év múlva, hogy ez a fiatalkori megterhelés hosszútávon okoz bajokat. Persze az is lehet, hogy a tuti, stabil nyelvtudás megszerzéséhez pont erre a van szükség. Kár, hogy minden fontos döntésünk következménye, csak sokkal később derül ki.

Az, hogy én lettem az osztályfőnök, nem tölt el büszkeséggel, hát, nem vagyok egy karrierista nőszemély az biztos. Az ofőség rengeteg plusz munkával jár. Inkább büntetésként fogom fel, mint elismerésként. Mielőtt szülni mentem is voltam osztályfőnök, de akkor még nem szöveges volt az értékelése a gyerekeknek. Úgy is sok meló volt, így egyenesen brutál. Aztán az átvirrasztott éjszakák után, amit azzal tölt az ember, hogy személyre szabottan megfogalmazza az értékelést, odajön a szülő és megkérdi:"Értem, de ez tulajdonképpen hányas?".  Ilyenkor szorul ökölbe a haj. Mindamellett a szülőt is megértem, hiszen ő is akárcsak én, a numerikus értékeléshez van szokva. Nem lesz egyszerű, de egy kicsit azért várom. Egy icipicit.

Nincsenek megjegyzések: