2010. március 22., hétfő

Zene nélkül mit érek én ...

Aki ismer tudja rólam, hogy éneklés nélkül fél ember vagyok. Sokáig tanultam zeneiskolában énekelni, ahol elég szép reményekkel kecsegtettek. Ha csak egy ici-picivel több exhibicionizmus szorult volna belém azt hiszem szép karriert futottam volna be, mint énekes. De nem szorult. Így aztán megmaradok hobbiénekesnek. Amíg iskolai keretek között tanultam addig ki volt elégítve az éneklés utáni vágyam, hiszen hetente 2x jártam énekelni. Ehhez még jöttek a kötelező koncertek és ez így elég is volt. De amikor már nem jártam énekelni, egyre nagyobb űr volt bennem. Kezdetben alig észrevehető kis feszültség ez, aztán napról napra nő, növekszik, míg oda jut, hogy szinte kitölti a gondolatokat, nyugtalanná tesz, szétfeszít. Végül az ember eljut egy pontra: tenni kell valamit! Egy ideig persze el lehet nyomni olyasfajta önámítással, hogy: majd szervezek valamikor egy jó kis éneklős bulit, de tényleg csak ideig-óráig. Mert nem hagyja magát. Tovább dolgozik a hiány, utat tör magának a kényszer.
Bulit szervezni soha nem szerettem. Sok rendezvény szervezésében vettem részt, sokat csak kívülről szemléltem. Amit ezekből megtanultam az volt, hogy rengeteg utánajárás, megbeszélés, egyeztetés, még egyszer megerősítés, meg még egyszer megerősítés kell ahhoz, hogy egy rendezvény jól sikerüljön. És a siker még akkor sem garantált.
Az éneklési vágy azonban akkorára hízott, hogy a fent említettek ellenére is oda jutottam, össze kéne hozni valami jó kis karaoke party-t. Február végén pont kapóra jött egy aikido kurzus, melynek lezárásaként meg is hirdettük a bulit. A helyszínt én szereztem, a hozzánk közeli Pók Café-t szemeltem ki. Ennek legfőbb oka az volt, hogy az a karaoke-s csapat rendez itt rendszeresen bulikat, akivel évekkel ezelőtt egy iszonyatosan jó bulit csináltunk ugyancsak az aikidosokkal. Így hát, nekiláttam, hogy lebeszéljem a részleteket az üzletvezetővel(továbbiakban üv.). Meg kell, hogy mondjam ilyen elvarázsolt madarat keveset látni az biztos. Végig ott volt bennem a para, mi lesz ha elfelejti az ételt vagy egyebeket leszervezni. De szerencsére nem volt semmi nagyobb zűr. Sajnos a bulit nem lehetett zárt körűvé tenni ezért néhány "törzsvendég" ott volt. Bár az üv. ígéretet tett rá, hogy megisznak egy italt és mennek, egész éjjel ott lebzseltek, a buli végére elég tarthatatlan lett a viselkedésük. A kezdetek is elég izgalmasra sikerültek, ugyanis amikorra megérkeztünk elég sokan voltak ott a helyiek közül, így nekünk kellett elküldeni őket, ami elég kínos volt, hiszen az egész hely nekünk lett lefoglalva. A mi vendégeink remélem nem sokat vettek észre mindebből, de az én torkomon aznap nem igen csúszott le falat. Summa summarum szerintem nagyon jól sikerült a buli. Én mindenesetre jól kiénekeltem magam, sőt a lehetőségekhez képest táncolni is tudtunk. A többieken is azt láttam, hogy jól szórakoztak. Később a visszajelzésekből is ezt szűrtem le. Mégis, amikor hazaértünk, sőt még másnap is rossz élményként tekintettem az estére. Csak harmadnapra jutottam oda, hogy jóleső örömet éreztem amikor visszagondoltam rá. Furcsa dolog ez. Azóta is gondolkodom rajta, hogy mi lehet az oka, hiszen máskor is szerveztem már ilyesmit és akkor nem éreztem ezt. Talán azokat az embereket volt rossz látni, az úgynevezett törzsvendégeket, akik olyan mélyre süllyedtnek látszottak. Azzal, hogy ott voltak ők is, közel került az a világ és ez engem eléggé megviselt. És az a durva, hogy ez még egyáltalán nem az alja.
Mostmár, lassan egy hónap távlatából látom, hogy megérte, nagyon is. Kellett már valami, ahol ki lehet kicsit engedni a gőzt. Az éneklés nekem pont ilyen. De ahogy észrevettem nem csak nekem, a többieknek is. Békipeti például királyul nyomja :) és egyre jobban minden újabb alkalomkor.
Mindenesetre most egy pár hónapra kiéltem magam, bár ahogy írom ezeket a sorokat ismét kezdi felütni a fejét a hiányérzet, így gyorsan abba is hagyom. :)

Nincsenek megjegyzések: