2010. április 23., péntek

Vivicita 25


Már régóta kacérkodtam a gondolattal, hogy ha már ennyi időt és energiát fektettem a futásba, el kellene mennem egy-egy futóversenyre is. mivel azonban még soha ne voltam ilyenen, nem is tudtam miként működik, hova is menjek, hogyan jelentkezzek, szóval volt kifogás bőven. No de, egy kedves ismerősöm rábeszélt az április 18-i Vivicita (ejtsd. vivicsítá) városvédő futásra. Több távra is lehetett nevezni. Volt 3,3 km-es 6,6 km-es és 12 km-es táv is. Mivel az utóbbi hetekben 2-szer, 3-szor 11 km-es köröket futok itthon, naivan azt gondoltam, jöhet a 12 km. Mi az nekem! Vasárnap délelőtt ki is mentünk a ligetbe. Persze Csongi végig azt kérdezgette, jöhet-e velem futni, és eléggé elkámpicsorodott, mikor megtudta, nem jöhet. Ezért aztán, még a rajt előtt kettesben versenyeztünk. Nagyon ravasz volt a kis Cukorborsó, mert vagy hamarabb elrajtolt kacagva, vagy úgy futott, hogy ne férjek el mellette. S, mivel futhatott velem, boldog volt. Nem sokkal később rajthoz álltunk és megkezdődött a futás. Az első 6 km-en nem is volt semmi gondom. A Nyugati felüljáróra simán felfutottam, sőt, még le is hagytam néhány futót. A Ferdinánd hídra, már egyáltalán nem esett jól felfutni. A 8. km-től viszont iszonyatos küzdés volt. A maradék 4 nagyon nehezen fogyott. Egyre lassultam, képtelen voltam átesni a holtponton, az bizony 4 hosszú kilométeren keresztül tartott. Minden idegesített. Az út menti drukkerek, a kereplők, a zene a fülemben, a mellettem futó 70 éves bácsi zsebében csörgő aprópénz, sőt, még az ismerősöm bíztató szavai. Ez amúgy a legrosszabb érzés, mert felvállalta, hogy fut velem végig az én tempómban, holott mehetett volna sokkal gyorsabban is. Próbálta bennem tartani a lelket, én pedig csak azt éreztem, hogy mindez zavar. Tiszta hálátlanság. Ha létezik holtpont a holtponton belül, akkor azt én a 10. km után értem el, ekkorra ugyanis annyira kifogytam a szuszból, hogy egy bő fél percet gyalogolnom kellett. Ilyen viszont több, mint egy éve nem történt velem. Úgyhogy ezt totális kudarcként élem meg. Mintha feladtam volna. Végül csak beküzdöttem magam a célba 1 óra 25 perces idővel. Azóta folyamatosan változnak az érzéseim a versennyel kapcsolatban. Közben azt gondoltam, soha többet ilyet. Most már tudom, hogy lesz még számos, de sokkal átgondoltabban. A startnál, nagyon elvitt minket a tömeg és az első pár km-t sokkal gyorsabban futottam, mint általában szoktam. Ez, meg a két emelkedő el is szívta az erőmet a végéről. Folyamatosan azt az érzést vártam, kerestem ami a magányos futásaim alatt elő szokott törni, azt a felszabadultságot, pörgést, de nem jött. Ezért hát, nagyon bosszús voltam. Így aztán nem maradt felhőtlen az emlék. Már készülök a következőre, persze még csak fejben, majd holnaptól testben is.

1 megjegyzés:

mágika írta...

Na, ha eddig kétségeink lettek volna mind el is oszoltak. Punktum és semmi nyafogás, ez igenis hősies volt. Ha sétálnom kéne ennyit attól is kipurcannék, ráadásul az egész napom is rámenne :)
Szerintem már az is fantasztikus és elismerésre méltó, hogy eltervezted, elmentél, nem inogtál, nem hátráltál, futottál szépen előre. Gratulálok!