2009. június 18., csütörtök

Konfliktusok

A kutyánk Bodza, márkáját tekintve bichon. Bátyámék kutyája Zsófi, palotapincsi. A két kutya közel egyidős. Távol álljon tőlem, hogy bárkit bíráljak, de az tény, hogy Zsófit emberként kezelik és emberi viselkedést várnak el tőle, Bodzát mi kutyaként kezeljük. Merthogy kutya. A két eb nem jön ki jól egymással emiatt, illetve nem tudom, mert Zsófit 30 másodpercnél tovább még nem hagyták kettesben Bodzával, így ha Bodza meglátja morog rá. Ha meg nem, akkor egyből megugorja. Ezen én jókat mosolygok, bátyámék őrjöngenek miatta és mindennek elmondják a kutyánkat(itt senki ne gondoljon semmi jóra). Történt, hogy Zsófinál emlőrákot diagnosztizáltak és ivartalanították, persze kemény pénzekért. A napokban kipattant, hogy a mi kutyánkat hibáztatják emiatt, merthogy ráugrált Zsófira. Szerintem ez hülyeség, ezt meg is mondtam, de hívjam fel nyugodtan az állatorvost, ő mondta, majd megmondja nekem is. Meg is tettem, a doki csak röhögött és megkérdezte, hogy lesz-e daganatom, ha ő rám ugrál. Ennyiben maradtunk, én is így gondoltam. Az egészben két dolog keserít el. Na, jó, nem kettő, hanem sokkal de sokkal több. De az egyik ami nagyon, az a stílus ahogyan beszéltek, mert az nem a kutyának szól, -hiszen ő a hangsúlyokból ért-hanem nekem, mert az én fülem hallatára mondták. Merthogy "pofán rúgják"-idézet vége, ha még egyszer meglátják. Eszerint ha egyszer gyerekük lesz, és az enyém úgy néz az ő gyerekükre ami nekik nem tetszik, akkor majd a gyerekemet is pofán rúgják?
Ami még nagyon bánt, hogy a fejemhez vágták, hogy én el sem tudom képzelni, hogy nekik milyen rossz lehet és mennyire féltik Zsófit. Ilyenkor eszembe jut az egyik legjobb ember akit ismerek és nagyon szeretek, aki most kezdi a kemoterápiát, hogy legyőzze a betegségét és összeszorul a gyomrom, mert nem tudok segíteni és a tehetetlenség sokkal rosszabb bárminél a világon. A képükbe vághatnám ezt, de nem teszem, mert semmi közük hozzá, és mert az ő bajuk úgyis mindenkiénél előbbre való szerintük. Valahol pedig meg is értem őket. De a stíluson nem tudok tovább menni. Egyenlőre. Békipeti egyszer azt mondta egy beszélgetésünk során, hogy egy emberrel kapcsolatban kétféleképpen lehet tanulni. Tőle és belőle. Ez a mostani egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik. De akkor is rosszul esik, mert tudom, hogy nincs rá mód, hogy tisztázódjanak a sérelmek. Vannak emberek akik mindig hibáztatnak valakit az őket ért negatív dolgokért, de saját magukat sohasem. Értetlenül állok a dolog előtt, de megtanulok együtt élni vele, csak az a baj, hogy a sz@rkupac egyre magasabb lesz, egyszer csak ledől és akkor beterít mindent és mindenit aki és ami körülötte van.

3 megjegyzés:

Mizo írta...

Sajnos ilyen a mi családunkban is van (szerintem mindenkiében) de a kupac jó sokáig bírta, most kezd ledölni, mikor már jó ötvenesek vagyunk, most kezd elegünk lenni abból, amiket vágig hallgattunk majd 30 év alatt!! Teljesen mindegy, hogy gyerekről, állatról beszéltünk, mindenben mindig mi voltunk a hibásak, csak az volt mindig a jó ahogyan ők csinálták.
Nekem a "Leben und leben lassen" jut eszembe, de nyilván az ilyen ember ezt nem ismeri el. Nagyon sajnálom, hogy ezt kell hallgatnotok, de az én tapasztalatom szerint ennek nem lesz véga, csak akkor ha egyszer határozottan, de nem veszekedve helyre teszitek őket!!!! És még Csongi kicsi, abba bele sem kóstoltatok, mikor az embergyerekét csesztetik és végig kell hallgatni, hogy ők mennyivel szuperebbül nevelik a sajátjukat (aki mellesleg egy szépség és egy zseni keveréke:-D)

Békési-Gulyás Bori írta...

Sajnálom, hogy te is tudod milyen ez. :( Mi sajnos együtt lakunk, úgyhogy kicsit jobban pörögnek a dolgok. A tiéddel ellentétben nekem az a tapasztalatom, hogy csak akkor van értelme bármiféle veszekedésnek, ha lemegyek az ő szintjükre. Ezt viszont nagyon nehezen tudom rászánni magam. Attól félek, ha egyszer megteszem, akkor jaj nekik. És ez így együtt élve elég gáz.

Mizo írta...

Nem is veszekedésre gondolok! Inkább arra, hogy határozottan meg kell mondani egyszer és mindenkorra, hogy erről (s)nem nyittok vitát.Mi egyébként az említett rokon mellett lakunk, úgyhogy nem sokkal jobb a helyzetünk!
De! Mi sem magunktól jöttünk erre rá. Azt hiszem ismered Kati lányomat. Hát szégyen ide vagy oda mi ezt tőle tanultuk. Kati ugyanis már az első próbálkozásaiknál (amivel csesztetni akarták) kedvesen de nagyon határozottan megállította őket. Először baró sértődések lett belőle, de érdekes módon nem tartottak sokáig. Mára ott tart, hogy tiszteletben tartják a véleményét, nem piszkálják, nem tesznek rá megjegyzéseket, kritikát. El kellett ismernünk, hogy jobb a módszere mint a mi "jaj ne szóljunk mert akkor összeveszünk, megsértődnek stb" és ő a mai napig megmondja ha valami nem tetszik neki, azonnal, de kulturáltan, mi meg még mindig rágódunk rajta, félünk, nehogy megsértsük őket!!!