Munkahelyi nyafogás

Túl vagyok/vagyunk az évkezdés nehézségein. Csongor kezd beszokni a bölcsibe, ez nehezebben ment mint vártuk, bár a gondozónő váltás is közrejátszhatott a dologban. Tegnap volt az első nap, hogy sírás nélkül indultunk és értünk be, pedig hétfő is volt és az új dadus volt egész nap. Már örültem volna a dolognak, de estére lázas lett és ma itthon is maradt. Ha mázlink van ez nem veti vissza őt nagyon.
Az iskolában is beindultak a dolgok. Az idei évben igazgató választás lesz nálunk. Ennek alkalmából jól meg is szivattak minket elsős tanítókat. DIFER mérést kellett ugyanis végeznünk minden gyerekkel külön-külön, természetesen a szabadidőnkben. Na, jó ezt most nem részletezem, nehogy félre értse olyan valaki, akinek nem kéne. Bár kicsi az esélye, hogy olyan olvassa akinek nem kéne, de hát az ördög nem alszik, ahogy a mondás is tartja. Jó csipás lehet már a szeme, az tuti. Lényeg a lényeg, hogy ha én szavazok, akkor miért az én rovásomra történnek a dolgok? Ja, lehet, hogy azért mert csak egyből lehet választani? Nem úgy mintha mást akarnék, nem. Bár nincs összehasonlítási alapom, fülem azért van és hallok ezt-azt, ha nem is más iskolákból, de más főnökökről igen. Az emberi természet pedig mindenhol ugyanolyan, nem szakmafüggő. Szerintem. De azért mégis rossz szájízzel vágok neki egy olyan feladatnak amiről gőzöm sincs. Nem tudom mit várnak el tőlem, és ez nyomaszt. Csak azt tudom, hogy az utolsó pillanatban szóltak, segítséget csak minimálisat adtak (itt egy húszoldalas fénymásolat, olvasd e, csináld meg). Persze én vagyok a hülye. Nem az bánt, hogy ilyen módon raktak a nyakamba egy csomó plusz munkát, hanem az, hogy ezt nem jeleztem akkor és ott. Ez azért baj, mert a gombóc az én gyomromban van, nem a főnökömében. Engem gyengít ez az érzés, az én energiáimat veszi el más, sokkal fontosabb dolgoktól. Félek nyugdíjba megyek mire megtanulom az eféle helyzetek diplomatikus kezelését. Mert most persze szilárdan elhatároztam, hogy a legközelebbi alkalommal nem hagyom annyiban és elmondom a véleményem. Csak az a baj, hogy ha striguláznám az ilyen elhatározásaimat, akkor lassan tele lenne az ágy lába. Félreértés ne essék, egyre többször állok ki magamért, és ez nagyon jó érzés.  Így aztán azt remélem egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy fel merjem vállalni a pillanatnyi kellemeleséget a hosszútávú nyugalomért a legkomolyabb horderejű ügyekben is.