Mikor saját autónk lett, és rendszeresen kezdem vezetni, mindig idegesített, hogy a belső visszapillantó tükröt örökké állítgatni kell. Persze már régebben is volt ez így, de mivel tesóm és apám is használta az autót, betudtam ennek. De mikor csak én vezettem, akkor is kellett. Most már nagyon idegesített. Aztán egy napon-jó rég- leesett a tantusz. Reggel kipihenten, egyenes háttal és vállal ülve beállítom a tükröt. Aztán délután szó szerint berogyok az autóba, beesett vállal, görbedt háttal és nyakkal, akkor lejjebb kell állítanom jó pár centivel. Titok megfejtve.
Manapság amúgy már abból meg tudom állapítani, hogy mennyire vagyok ki, hogy mennyi látszik a hátsó szélvédőből délutánra.
Ma például nem láttam a hátsó szélvédőt a tükörből. Végig gondolva, tényleg durva nap volt. Szakadt a hó, de ebéd után nem mehettünk ki az udvarra, mondván csúszik. Milyen meglepő? Csúszik a hó? Na, ne már! Az a fehér? Hogy jeges is? Tényleg? Mióta? Tegnap még ki lehetett menni, akkor még nem csúszott? No comment.
A gyerekek bent őrjöngtek a folyosón, a teremben, semmit nem lehetett velük kezdeni. Amúgy meg is értem őket. Aztán végül leültünk társasozni. A sokadik kör Kis hableány társas után nem bírtam tovább-főleg hogy mindig Ursula területén haladtam át, így kimaradtam egy körből-és hagytam őket kicsit rohangálni a folyosón, lesz ami lesz. Nekik is jól esett, nekem is.
Aztán végre leketyegett az óra, eljött a megváltó fél 5 és elindulhattam hazafelé.
Szóval ezért nem látszott ma a hátsó ablak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése