Hát igen, van ez a futás dolog. Ó, már látom magam előtt Békipetit ahogy az arcát a kezébe temeti, és azon gondolkozik, hogy vajon mit vétett és kinek, hogy már megint ezt kell hallgatnia. Szegény! :))
Napra pontosan 2 éve kezdtem el futni (ha az ütemezett közzétételt el nem szúrom :)). Csongi akkor kezdett el beszélni és amikor meglátta, hogy húzom a futócipőmet kiabálni kezdett, hogy Anya put! Anya put! Akkor 20-30 perccel kezdtem, amiben 4-5 sétálós szakasz volt. Mostanra eljutottam a 10-11 km lefutásához. Ez kb. 75-80 percet vesz igénybe, de megéri. Soha nem gondoltam volna magamról, hogy ilyesmire képes vagyok. Minden egyes alkalommal amikor nekiindulok, azt érzem, ez ma nem fog menni. Aztán valahogy mégis sikerül. Kifulladva, fájó lábakkal, de boldogan érek haza. Aztán elkezdek arról beszélni Petinek, hogy milyen jó is volt, mennyit és milyen tempóban futottam. Ő pedig angyali türelemmel hallgatja a csacsogásomat. Pedig minden egyes alkalommal elhatározom, ma egy szót sem szólok, hazamegyek és kész. De egyszerűen nem megy, nem vagyok képes megállni.
Egy reggel hallgattam a rádiót, ahol "futós" emberek beszélgettek és aranyszabályokat soroltak a futással kapcsolatban. Az első így szólt: Ne beszélj folyton arról, hogy mikor, mennyit futottál!
Felkaptam a fejem! Jé, nem vagyok egyedül? Ez egy kicsit megnyugtatott. Enek kapcsán elkezdtem arról töprengeni, mi visz ki nap mint nap az utcára, legyek bármilyen fáradt, legyen bármilyen idő. Arra már rég rájöttem, hogy fáradtság ellen nincs jobb módszer és stresszoldásnak sem utolsó. A kedvenc szakaszom a Szentendrei úton van, ahol fülemben az mp3-mal, az eldübörgő autók zajában, torkom szakadtából énekelhetek a fülembe áradó zenével együtt, anélkül, hogy bárki hülyének nézne érte. Komolyan mondom király érzés.
Tulajdonképpen minden egyes alkalommal túllépek önmagamon, és olyan dolgot teszek amire régebben képtelennek gondoltam magam. Felemelő érzés (még ha nyálasnak is hangzik)nap nap után legyőzni önmagam. Azt hiszem nálam már kialakult a függőség. Igen-igen. Merthogy azért csacsogok én, amikor hazaérek, mint amikor be vagyok csiccsentve, mert a boldogsághormonjaim az égbe szöknek. Ehhez nagyon könnyű hozzászokni. Ezért aztán lehet akár fagy vagy szél, eső vagy fáradtság, fájdalom vagy rossz kedv, megyek, mert menni kell. Ha már valaminek a rabja kell legyek, inkább ez legyen, mint nikotin vagy alkohol.
A legutóbbi futás során készítettem egy kis statisztikát(mert erre is tök jó, másfél óra egyedül, van idő a dolgokon gondolkodni). A legóvatosabb becsléseim szerint is a 2 év alatt 500 km-t futottam. Hihetetlen!
Már megint azon kapom magam, hogy a futásról szövegelek, de hát ez az én blogom, itt legalább megtehetem. Ugye?
az első év krónikája
4 megjegyzés:
Na az én szememben szuperhős vagy, megérdemled hogy csacsogj róla. Mindig csodáltam azokat az embereket akik képesek futni, persze közben hitetlenkedek is, hogy vajon ebben mi a jó nekik? Az én súlyommal ebből a sportból egyelőre csak a telitorokból való éneklés vállalható, illetve vszeg az sem vállalható, de az már a hallgatóság problémája :)
Húúúúúúúúúúú, le vagyok nyűgözve, de tényleg!!!! Szupercsajszi vagy!!!! Gratulálok!!!!!!!!:-)))
Irigyellek! Ha 10 métert futok a busz után,én már kiköpöm a tüdőmet.
Köszönöm, de egyáltalán nem olyan teljesíthetetlen, mint gondoljátok. Csak azt sajnálom, hogy az alakomon nem látszik az energiabefektetés. Nem volt hülye az, aki azt mondta, futástól nem lehet fogyni. :(
Megjegyzés küldése