2014. február 28., péntek

Diaszáj

Délután azzal fogadott a bölcsis gondozó néni, hogy uzsonnánál így szólt a kettő éves és hat napos leányom:
-Éhes vagyok egyáltalán? Ez egy fontos kérdés!
Majd az állát a tenyerébe hajtotta és elmerengett.


Rájöttem, hiú vagyok

Asszem nem ez lesz a kedvenc képem magamról, de az biztos, hogy ez egy spontán fotó. :)))


Azért feltöltök egy másikat is, csak a lelki békém miatt. Ez az egyik kedvencem.

2014. február 21., péntek

Sokáig úgy voltam a versekkel, hogy elfogadtam, hogy vannak, meg kell tanulni egyiket-másikat, egy-egy még tetszett is úgy ahogy. Aztán néhány éve rátaláltam Reményik Sándorra és azt éreztem, ha valahogyan verset kéne írnom nekem is, így szeretném. A bennem mélyen csak érzés szinten rezgő gondolatokat, érzéseket ő papírra veti. Én pedig zsibbadt érzékekkel olvasom, átjár az öröm, mert valaki ki tudja mondani amit még én magam sem tudok, csak egy halvány gondolatfoszlány van róla a fejemben.
Mikor megtalál egy-egy Reményik vers, úgy érzem szülinapom van. Mert nem keresem tudatosan, de alig várom, hogy újra összetalálkozzunk.
Ma nem az én, hanem a lányom szülinapja van. Neki ajánlom ezt a verset.


Reményik Sándor:Egy lélek állt...

Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!


Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"


S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,


A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!"


És szólt az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!"


S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."