Tegnap éjszaka Dia olyan hisztit eresztett meg, hogy ilyt álmomban sem gondoltam volna. Szó szerint őrjöngött. A kiváltó ok annyi volt, hogy álmából felébredve vizet kért ő is és Csongi is. Csonginak adtam először, mert ő esett útba először. Ennyi.
Erre Dia artikulátlan ordításba kezdett, dobálta magát, mint aki nincs is eszénél. Ha szóltam hozzá, csak rosszabb lett. Hiába próbáltam megölelni, rászólni erélyesebben, énekelni, elterelni a figyelmét, minden csak olaj volt a tűzre. Konkrétan féltem, hogy kárt tesz magában. Hozzá sem lehetett érni sem nekem, sem Békipetinek.
A legrosszabb az egészben, az a tehetetlenség volt. Én vagyok az anyja és bármit tettem, csak mélyebbre löktem a hisztibe.
Úgy éreztem, hogy teljes csődöt mondtam mint szülő. Ha én nem tudom megnyugtatni akkor ki? Márpedig esélyem sem volt. Közel jártam ahhoz, hogy elveszítsem a hidegvéremet és ordibálni kezdjek. Ez pedig nálam elég nagy szó.
Reggel erőt kellett vennem magamon, hogy egyáltalán bemenjek hozzá. Már jó néhány hónapja nagyon hisztis, de ez mindennek a teteje volt. Tudom, hogy ez a korával jár, de komolyan meg kell erőltetnem magam, és sokszor mondogatnom magamban, hogy nem direkt csinálja. Úgy érzem Csonginak adtam az összes türelmemet, így Diával minden többszörösen nehéz. Persze a természete is hozzájárul ehhez. Nem egyszerű.
