2011. július 27., szerda

Nyafogás 2.0

A napok még mindig elég lassan vánszorognak. Bár, őszintén szólva nyáron rossz időnek így még nem örültem. Csongorral is voltak rosszulléteim, de ennyire el sem tudtam képzelni, hogy lehet pocsékul lenni. Még hogy reggeli rosszullét! Ha-ha! Egész nap arra koncentrálok, hogy ne a klotyó felett görnyedjek. Pár napja még úgy voltam vele, legalább megkönnyebbülök, ha hányok. Ha csak fél órára is. Most már annyira fáj a torkom a sok hányástól, hogy nyelni is alig bírok. Szóval a hányás szóba sem jöhet-ne elvileg.
De azért talán jobb egy kicsit. Most legalább is. Volt már a múlt héten is két olyan nap amikor jól voltam, aztán megint pocsék lett. Remélem ez a mosatni kicsit tovább tart majd. Úgy 40-45 évig. :)
Amúgy az keserít el, hogy pár hete még egy tetterős nő voltam, most pedig fel sem bírok sokszor kelni az ágyból. És persze félek attól, mi van ha nem múlik el? Mert Csongort várva ilyen gyengeségekre nem emlékszem. Mindenki mondja, hogy nincs két egyforma terhesség, és én is tudom, hogy ez így van, de akkor is ijesztő. Most egyszerűen úgy érzem túlvállaltam magam, nem lesz elég erőm.  Mert annyi erővel amennyi most van bennem elképzelhetetlennek tűnik. Győzködöm magam rendesen, hogy ezek csak a hormonok. Más napokon pedig nem értem miért aggodalmaskodok egyáltalán. Szóval így telnek a napok. Az előző 3 hetet végig kellett feküdnöm, mert a  dokim egy vérömlenyt talált a méhben és ezért fekvésre kárhoztatott. Hát, az is megviselt rendesen. Fél napot bármikor végig lustálkodnék. De 21-et? Ráadásul a 40 fokos kánikulában pokoli volt. Most már nagyon várom a 12. hét végét, és nagyon-nagyon-nagyon remélem, hogy addigra túl jutok a rosszulléteken.
Aztán itt van még a genetikai vizsgálat kérdése. Nem a szokásos, hanem amikor hasba szúrnak egy marha nagy tűvel, persze csak is saját felelősségre. De ezt majd a következő bejegyzésben.

2011. július 22., péntek

Jó a hír, jó a hír ... isten hozott gólyahír

Mostanában elég lassan vánszorognak a napok. Persze ahhoz, hogy ez érthetővé váljon, el kell mondanom, hogy: SZVI: 2012. február 29.
Még 3  hetet kell kibekkelnem valahogy, de őszintén megmondom nagyon-nagyon nehezen viselem. Lassan egy hónapja kenyéren élek, de szó szerint. Semmi más nem marad meg bennem. Ráadásul elég durva hangulat ingadozásaim is vannak. Legszívesebben napi 3x is aludnék, de a gyerek mellett ezt sajna nem lehet. Ő persze örül és boldog, ahogy mindenki más is. Csak én nem. Ilyen trágya közérzettel egyszerűen nem lehet örülni. Persze az összes lehetséges segítséget igénybe veszem most, Csongor is hol itt, hol ott van rokonoknál, barátoknál. Nem akarom, hogy az én savanyú képemet kelljen néznie, és mindenre amit kérdez azt a választ kapja, anya nem érzi jól magát. Amúgy egész jól veszi a dolgot. Nyugodtan konstatálja ha hányni rohanok, nem lepődik meg,  hogy naponta 2-3-szor bőgni lát, holott előtte összesen látott ennyiszer sírni. Tényleg 100% hapsi. Nem nyugtalankodik, nem parázik, tudomásul vesz úgy ahogy vagyok. Ez meg engem nyugtat meg egy kicsit. Vagy éppen ettől zokogok egy fél órán át. Attól függően hogyan állnak a hormonjaim.
És persze még semmi sem biztos. Mert még bármi lehet. De az nagy szívás lenne ekkora tortúra után. Úgyhogy csak fő a pozitív gondolkodás.